Tényleg senki se tudja, hogy mi az a "fecskefarkat harapni a palacsintából"?

Napszemüvegben is rég kívántam kellemes ünnepeket.
Nembaj, ez egy ilyen év volt.

Élek még, csak majd' meghalok (képzavar)

Most is csak el akartam mesélni, hogy megvan az első saját bejáratú trollom facebookon, nagyon cuki. Először nyílt színen ugrott nekem, abban a rendkívül fontos és megosztó és világmegmozgató kérdésben, hogy a Vad Fruttik jó-e (szerinte nem - szerintem igen. és ezt a VF saját oldalán érezte elmesélni...). De azóta már írt cukcsy üzit is vagy hármat. Miszerint egy iszonytató kurva vagyok, mert ilyen szar zenét hallgatok. Annyira izgi.

Miért van az, hogy napok óta olyanokkal álmodok, akikkel nemhogy nem beszéltem évek óta, de nem is gondoltam rájuk. van itt ex, volt osztálytárs, mellettünk levő iroda titkárnője és egy mégrégebbi ex.

Cicza postján felröhögtem, mert a November Raint én se értem.  Ha én azt meghallom, akkor MUSZÁJ léggitároznom, az meg mégis hülyén néz ki a meghatott tömegben.
Az én esküvős zeném amúgy ez lesz. Ha akartad tudni (ha nem) :)

Tegnap este, amikor olvastam Antibaby blogját, nekem is az volt az első gondolatom, hogy "Hú, de öreg vagyok!". Létezik az, hogy ez már ilyen nagyon régen volt?

Én ugyan egy etappal fiatalabb vagyok, amikor megjelent a Hoppárézimi 1987-ben, én épphogy elkezdtem iskolába járni. Azóta is sokat emlegetett magyartanárom (vagy talán a könyvtáros néni miatt...már nem is tudom) miatt igen hamar a kezembe keveredett a könyv. És elképesztő módon megérintett. A sírvaröhögés mellett elképesztő hatással volt rám. Egyrészt hetekig azt álmodtam, hogy elüt az autó, és soha többet nem tudok beszélni anyukámmal, másrészt azonnal beleszerettem ZZ-be. Nem úgy, hanem amúgy :) 

A millió költözés meg jövés-menés közben egyáltalán nem tudom, hogy hol van a könyvem, de mindenképp elbaktatok a Deákra, és beszerzem. 

Négy könyv van, amit majd ha egyszer lesz egy kisnagylányom, el kell olvasnia. A Mari ne bomolj, a Mogyoró, a Macskaköröm (úristen a Szücsibe is szerelmes voltam) és a Hoppárézimi. Egyik se feltétlenül az elképesztő irodalmi értéke miatt, hanem mert nekem ezek a könyvek jelentették a kamaszkoromat. és a mai napig hülye fejjel kell vigyorognom ha csak rájuk gondolok.

(Lábjegyzetként annyit, hogy egy film is készült a Hoppárézimiből, ami egy nagy kalap szar lett, valahogy semmit nem sikerült belepaszírozni , amiről ez a napló szól. De el tudom képzelni, hogy ebből lehet valami jót gyártani)

Napom amikor ketten is megkérdezték face to face, hogy volt-e plasztikai műtétem, merthogy olyan nagyon máshogy nézek ki mint eddig. Talán mégis valami történt a koris baleseteknél a fejemmel? wtf...

Csak jelezném, hogy egy újabb pornó oldalról érkeznek a látogatók.
Persze nekem minden olvasó egyformán fontos. Szercsi van. :)

Mondjuk legalább nem lilult be mint atom a szemem alja. Csak mert véletlenül (?) könyökkel izomból belevágtak szombaton. De azért fáj, mint a szar. Meg az állkapcsom is. Pont úgy, mintha valaki erőből pofán vágott volna. Na oda meg egy díszlet esett. Ne is kérdezd.

Az este, amikor munka helyett végigolvasgatok egy blogot, és felfedezek linket charlieissocoollike-tól és Michael Aranda-tól. Nevek, amik nem mondanak senkinek semmit. Vagyis mostmár senkinek minusz egy. Made me happy.

Annácska postjára (lényegileg a téma ez volt) hosszasan elkezdztem ott válaszolni, de inkább ide kopizom, mert engem is érdekel a téma...

Ad1, Ez a fiatalember, aki kirobbantotta ezt az ügyet, az egy sima lúzer, aki bepöccent picit bebaszva, hogy neki miért kell fizetnie. Amúgy teljességgel ostoba és nagyon nagyon idegesítő. Az a típus, aki rádragad a fesztiválon, magyaráz, majd lehülyekurváz ha otthagyod. (mondom ezt úgy, hogy egyáltalán nem ismerem, csak láttam már itt-ott nyilatkoztatni)

Ad2, Más kérdés persze, hogy a nők / férfiak közti megszokott, de nem feltétlenül 2013. kompatibilis különbségeket erre rá lehet (kellett?) húzni az ügyre, mert igen bizony itt a préda meg a belépővel a bámulásra és "prédásításra" jogot formáló (bár ez szerintem max elméletben megálló okoskodás) gondolatokat bele lehet magyarázni.

Ha nagyon cinikus és szándékosan értetlenkedő lennék, azt mondom, hogy ha én mondjuk elmegyek valahova, és a férfiember odajön hozzám, áruként rámtekintve (mert ő vett belépőt, tehát neki joga van erre), akkor én finoman közlöm vele, hogy nem jár jó úton, és ő elmegy. Az egész problémakör megszűnik. (még egyszer mondom, ezt én se gondolom komolyan ebben a formában, de értitek mit akarok belőle kihozni)

Többünk szerencséjére mi nem tapasztaljuk ezt feltétlen nap mint nap a bőrünkön, de nyilván ez egy létező, és rossz dolog. Ennek ellenére nem biztos, hogy feltétlen ez a legégetőbb emberjogi, nő/férfi jogi probléma, amit orvosolni kellene.

(tripla zárójelben szerintem a pasikat kéne beengedni ingyen, mert egy átlag szórakozóhelyen kb 100 nőre jut 5 faszi)

Napok, amikor porrá égek. Mások miatt.

Birthday party from hell...

Tudom, ez már a first world problemnél is förstebb, de elmondhatatlanul idegesít (és nem is értem), hogy amikor a piratebay-en nézelődöm (hogy fenn van-e már a legújabb Revenge meg a Vampire Diaries) jobb oldalt kihomályozott mellű * meztelen lányok tekeregnek.
 

*Nem, nem az zavar, hogy ki van homályozva

Annál nagyobb rémálmot el se tudok képzelni, minthogy egyszercsak eltűnik a családom úgy ahogy van. Mert imádom őket. Mindet.

Ennél nagyobb rémálom már csak az, amikor az élet normális és szokásos útján haladva (most abba ne menjünk bele, hogy én nem vagyok se normális se szokásos, de legalább nyomi az igen)  új emberek csatlakoznak be az ember családjába. Akik ahhoz tartoznak, akit feltétel és gondolkodás nélkül szeretsz. 

Hosszú évek óta vannak együtt, de valahogy mostanság elkezdődött a brazil szappanoperákat megszégyenítő kakaskodás (csirkéskedés?) közöttünk. Nem mondom, hogy kellemes. És nem mondom, hogy nem kerül kifejezett nagy erőfeszítésembe, hogy ne nyomja le izomból. Mert azt is megtehetném. De nyilván se a tesómat nem akarom megbántani, meg a helyzetet feszkózni. De ettől még elmegy a hajam mostanában hetente valami irritáló megjegyzésen. Meg beszólogatáson. Meg számonkérésen (miért nem barizunk többet?)

Nálunk otthon sose volt szokás a bájolgás, ssoe volt szokás az összecimbizés. Égnek áll a hajam, amikor látom, hogy x pasija felhívja x anyukáját csak úgy. Anyám nagyjából soha életében nem beszélt kettesben egy pasimmal se (jó, nyilván megint vegyük azt ki, hogy én debil vagyok), nem volt meg a telefonszáma neki, és egyáltalán nem volt igénye az anyóspajtással jóban (=ismeretségeben) lenni. Még nekem is nehezemre esik egy másik családba legalábbis minimálisan beolvadni, pedig optimális esetben lájkolom a páromat. Értjük a szitut? Ti mit csináltok a tesó párjával?

And I miss you. Like the desert miss the rain <3

Nagyjából tökéletes 18 perc
<3

A helyzet azért már kicsit jobb.

Azóta megjártam Angliát is (mert az meg mégjobb, mint a helyzet).

A nap, amikor sírva könyörgök a gyógyszertáras néninek egy (két) szem rivotrilért. Vagy arzénért. Nem adott.

Akik figyelemmel követik az életemet azok tudják, hogy az ablakomat nem lehet becsukni (és már hideg van), úgyhogy bejelentkeztem az ablakosnál, hogy ugyan csinálja meg az ablakomat mert ugyanaz a probléma felmerült, ami már tavaly is eset volt (ezúttal egy másik ablakon ofkorsz)

Ezt bírta válaszolni:

" Kedves Hölgyem! Amint hazaérkezik azon leszünk, hogy hamarosan egy zárt ablakon keresztül valósuljon meg az Ön, külvilágtól való elszeparálása. Tiszteletel, üdvözlettel és hódolattal: xy"

Nem mondom, hogy nem made my day :)

Az izgi azért, hogy egy jó kis pornó oldalról miért van ennyi látogatóm... :)

Jó dolgok az életben (mondjuk Mike ebből egy egész blogot bír írni, az sokkal menőbb)

- amikor idézek a szauszparkból, familyguyból, tetszőleges Bud Spencer és Terence Hill filmből, a másik fél érti, és folytatja

- amikor felfedezem, hogy régi kedves bloggerek és bloggerinák még írnak blogot, és  még mindig szeretik a blogolást, mert blogolni jó

- amikor felfedezem, hogy valaki új linkelt engem a blogján mert lávol

- amikor nem szárítom ki a csirkemellet (vagyis amikor van erőm egyáltalán főzni)

- amikor reggel jól sikerül a sminkem, és megkérdezik, hogy fogytam-e (heló Kim), de legalábbis nem nézek ki vizihullának

- amikor tökre mérges vagyok valakire, vagy beszólnék, vagy nem értek egyet, vagy okoskodni akarok, de NEM teszem, hanem csak kedvesen válaszolok, csupán azért, mert lávolom, és nem akarom, hogy rosszul érezze magát (miattam). És igazi jóbarátnak érzem magam, akinek nem kell mindig kurvaokosnak meg tutimegmondónak lennie.

- amikor besírok egy filmen (mondjuk mindenen besírok)

- amikor igazándiból megölel valaki, és nem érzem, hogy plízdonttács. (fun story, egyszer azt mondta nekem valaki, hogy nekem van a legjobb ölelésem, és azóta is olyan jó erre gondolni)

- amikor felröhögök egy emléken

- amikor egyregondolás van

- amikor nem azt írom elsőre, hogy amikro meg hoyg

Én igen, csak nem bírom a regisztrációt! *szivecske*

Amúgy ma még pl zorát is kerestem nagyerőkkel, de nem találtam. Pedig még szegény Gyömbit is megzaklattam (volna, ha már nem aludt volna amikor írok neki.). Szóval ezért kerestelek éjfél után. Bicsi bocsi.

A tegnapi se volt semmi, de ma azzal húztam lapot 19-re, hogy a fotocellás ajtónak csak az egyik oldala nyílt ki, és izomból nekikúrtam magam. Nem.Volt.Kínos.

Nem vagyok az a nagy idézgetős, de NAPOM:

Just when it can't get worse, I've had a shit day. Have you had a shit day? We've had a shit day. I think that life's too short for this, I want back my ignorance and bliss.

A last kiss nélkül, még AZ SE!

 

Az ember elvárná, hogy ilyen idős korban már ne az legyen a legnagyobb problémám, hogy akkora giga ragyák nőnek a fejemre, hogy lehetetlen lealapozni, korrektorozni, akármizni. De mégis ez a legnagyobb gondom. Meg a karikáim és a táskáim. Jó, hogy ettem szotyit 2 napja, de attól még nem logikus. És utálnivaló IS.

Elképzelni se merem micsoda vénasszony leszek, ha már most (~20 évesen) fontoskodva és ciccegve kinéztem az ablakon, hogy miért hangoskodnak emberek az ablakom alatt. Amúgy csak hazajöttek a szerencsétlenek, és szokás szerint valamelyik banya (= én 3 év múlva) bekulcsolta a bejárati ajtót. Lassan már tényleg csak a hajcsavarók meg az otthonka hiányzik.

DAT moment, amikor eszembe jut, hogy a fénymásolóban van a személyim (indulás előtt 5, idegösszeomlás után 10 percel)

Namost azt mondjátok meg, hogy alig 50 négyzetméteren hogy a retkes francban tudok eltüntetni egy mérőszalagot. Kb 1 órát kerestem, túrtam, pakoltam, és semmi sehol. Teljességgel agyfasz. Ráadásul most tökre kellene, mert le akarom mérni a zuhanykabinom méreteit (nagyon remélem, hogy 90x90-es, és nem 80x80as. nulla szemmértékem van, úgyhogy fogalmam sincs). Másrészt meg a kisbőröndömet, hogy a hétvégi utazáshoz elég kicsi-e kézipoggyásznak. (Ryanair, I hate you)

Amúgy egész vasárnap a baumax meg az ikea katalógusait böngésztem, mert muszáj új zuhanykabint vennem. Azóta már minikandallót is szeretnék.

Dicsérjetek meg! Meg két dologra is nagyon büszke vagyok.

Egyrészt a pénteki siralomvölgy helyett remek programot csináltam magamnak.

Másrészt ma kétszer akartam valakinek (ugyanannak) leüvölteni a haját, de úgy izomból. És nem tettem. Még csak kellemetlen megjegyzést se tettem. Még csak arcot se vágtam (jó azt vágtam, de nem látta). Még csak nem is céloztam rá. Istennő vagyok.

Ugyanitt azért segítséget is kérek. Ha az NEM opció, hogy megmondom a véleményemet, akkor mégis hogyan kell azt csinálni, hogy a másik megértse, hogy mit akarok. Mondom, az NEM opció, hogy megmondom.

Rettenetesen színvonaltalanul azt várom a legjobban a hétvégében, hogy elolvashassam a Hajrúpéterről szóló fikakönyvet.

Domináns, elnyomó személyiség vagyok. Eddig se volt titok, eddig is tudtam magamról. Baromi nehéz megállni, hogy ne erőltessem magam mindenkire. merthogy aki nem ilyen domináns, az szó nélkül alám fekszik. És néha már túl későn veszem észre, hogy elvesztettük a közös platformot. 

A szokásos
"Hova menjünk?" "Nem tudom, ahova te akarsz" "Akkor ide." "Jaj mindig az van amit te akarsz" elképesztően frusztrál, de egyszerűen a határozatlanság, a döntésképtelenség annyira, de annyira, de annyira kihoz a sodromból, hogy kénytelen vagyok valamit csinálni, különben felrobbanok. A noszogatás "naaa, mondd meg te" meg a "de nekem tényleg mindegy" duó vége úgyis az, hogy az lesz amit én akarok, csak már mindenki felidegesíti magát. Én nem tudom emberek miért nem képesek meghozni a legegyszerűbb döntést se. A keményeket meg pláne. Értem én, hogy egyszerűbb egyrészt nyafogni, másrészt megvárni, míg a másik fél dönt. Nade kérem. Engem kiskorom óta arra neveltek, vagyis azt láttam magam körül, hogy ha útelágazódáshoz érünk, legyen az bármilyen kicsi, akkor rá kell lépni az egyik útra, és haladni. Még mindig kisebb kudarc visszamenni háromnegyed útról, mint ott topogni, míg nem lesz más lehetőségünk, és mások döntései miatt kell rálépni valamelyikre.

Mindig is többet gondoltam magamról, mint ami vagyok. De ennél kicsit rosszabb, hogy másokról is többet gondolok, mint amik. Nehezen, de leszoktam arról, hogy meg akarjak változtatni mindenkit. 
Elengedni, megszokni, elfogadni (!!) és helyén kezelni. És így szeretni! Legyen ez a mottó az októberre.

(Hogy saját szavaimat ne cáfoljam meg a blog régebbi bejegyzéseivel azt azért elmondom, hogy ha sírok is, hogy minden szar, és rettenetesen minden szar akkor is okkal maradtam benne a helyzetben. Lesz jobb, most is jobb, és megérte maradni. Persze ettől még NAGYON szar volt minden, és most is nehéz.)

A tegnapi/mai éjszaka alvás helyetti foglalkozásának lényege az volt, hogy vajon a saját énképem mennyire fedi azt le, a mások által rólam gondolt képet. Nem jutottam dűlőre, tekintettel, hogy nem volt kontrolcsoportom. De ez azért érdekes és izgalmas kérdés.

Én tegyük fel azt gondolom, hogy egy jófej, vicces, kicsit pikírt lány vagyok. Aki elmegy a világvégére is ha kell a barátaiért, de nem feltétlenül akarom, hogy ezt sokan tudják rólam. Mert ugye akkor elég messze, elég sokat kell menni. Mert ugyanakkor néha azt is érzem, hogy én ugyan elmennék, de értem nem menne el senki sokmindenki. Meg hogy vicces pikírt, az vajon nem úgy jön-e le, hogy tahó. meg bunkó. Mert ugyan néha az vagyok, de az esetek döntő többségében csak viccelkedve. De ugye ezt egyrészt nem lehet mindig utána mondani, hogy jaj csak vicceltem (mert ugye az a LÉNYEG, hogy értse az akinek mondom, hogy csak viccelteeeem) másrészt ugye :

Azért az már elképesztő pofátlanság, hogy minden nyomorult bloggerlány is már az esküvőjét nászútját tutujgatja. Egyrészt én megtiltanám a boldog embereknek a blogírást, másrészt meg ugyanez. 

Valóban kicsit sokat kattogok ezen mostanában, én is érzem. De egyszerűen nem értem, hogy mi a fasz baj van a világgal, meg velem. És már  nagyjából teljesen nem is hiszek abban, hogy egyszer majd jó lesz, meg én is boldog leszek és valaki ágyba hozza a kávét, hanem gyakorlatilag tenyészállatként nézek minden vállalható fazonra, és azon morfondírozok, hogy vajon mennyire nézne ki hülyén, ha megkérdezném tőle.

Létezik-e szánalmasabb facebook kiírás, mint a "kitakarítottam hatszázhuszonnégy embert az ismerőseim körül, ha ezt látod, te maradtál". Iszonyat proli. És legszívesebben annyit írnék rá, hogy baszdmeg a maradékodat. De ezt mégse lehet, mert ellenben a fenti (hasonlóan paraszt) mondattal, ilyet nem illik mondani. Kettős mérce.

Annyira elegem van a saját életemből, meg a másokéból, meg a baszogatásokból (rendesen bullied vagyok baszki), hogy egy kis időre meg is öltem a profilomat. Legalább meglátom, hogy valóban a facebook ölte-e meg az ego-blogolást, vagy amúgy sincs értelmes 150 karakternél hosszabb mondanivalóm a világnak az esetek nagy többségében.

Megvan a pillanat, amikor valaki, akitől nem akarsz _tényleg_ semmit, még szexet se, és 3. éve lelkesen rajong, majd az esküvőn elkezd mással flörtölni én meg KIAKADOK?? Hát nehogy már. Úgyhogy gyorsan bevetettem magam (=két kedves mondat, ebből az egyik az az, hogy hozol nekem még egy jégert?), azóta meg nem bírom lerázni, és agyfaszt kapok. Valószínűleg az ilyen jellemtelen emberekkel van tele a pokol.

Minden évben megfogadom, hogy ez az év (aztán persze leredukálom, hogy ez a nyár, majd ez a hónap) jó lesz, és nem készítem magam ki teljesen. Ennek örömére az idei augusztus gyakorlatilag a teljes idegösszeomlás közeledését hozta. Most nagyjából bármikor és bármin el tudom bőgni maga, közben konstansan rettegek, hogy egyáltalán hogyan úszok ki abból a szarból, amibe belekevertem magam. Mert úgy tűnik, hogy amihez érek, abból nem arany lesz, hanem takonnyá válik. Valami toxikus takonnyá. Ragacsossá, hogy nehéz legyen tőle megszabadulni. Nagyjából olyan rossz helyzetben vagyok, mint ezelőtt 3 évvel, vagyis inkább rosszabban.

Ezért is, nem írok, mert ezt szavakba se lehet önteni. Más meg nem nagyon van, csak szomorúság.

Kétségtelen mélypont az volt a lánybúcsún amikor a "nyár van" karaoki verzió videója egy porno klip volt...

Amilyen szomorú olyan igaz...

Az, hogy a nem-oly-rég-még-legjobb barátom nem hívott meg az esküvőjére (mert a csaja szerint mi "úgy" is barátkoztunk, pedig soha), az nem sokat dobott az önértékelésemen...

Élek ám, csak hol kamaszkori szerelmemmel töltök pár napot, hol Orfűn képzlem magam továbbra is kamasznak.

Mindent mesélek sorban nemsoká.

Beleszerettem egy blogba. (Egyáltalán miért nem ismertem eddig?)
Holnap korán kell kelnem, pedig szívem szerint a-z-ig elolvasnám most.
First world problems.

Too much tv means egész éjszaka arról álmodtam, hogy egy havas hegytetőn egy sátorban várom a reggelt, és csodálkozom, hogy Erőss Zsolték hogy tudtak itt megfagyni, mikoris tökre nincs hideg. Még a sapkámat is levettem. Jó, hogy árvíz nem volt... Getalife...

Azt meg el is felejtettem, hogy kaptam DÍJAT évmilliókkal ezelőtt k-tól meg LCD-től (ez utóbbin teljesen meghatódtam).
Egyrészt hálás köszönet (én még tényleg sose kaptam ilyet, még a blogolás hőskorában SE), másrészt miután kb ugyanazkat olvassuk, én nem adnám tovább, mert ők már úgyis megkapták. De annyira cukik vagyok :) :*

Amennyire nem érdekel ez a Lola ügy, annyira kezd érdekelni is...

Írnék izgalmasat, de nincs.
A pszichóm se dícsérne meg, mert sokat alszom (túl sokat, ráadásul nem akkor, amikor normális ember ezt tenné - nem éjszaka) és sokat aggódom.
Most éppen egyrészt azon, hogy mi lesz a nyáron, végre egyszer sikerül-e a melóban azt összerakni amit akartunk, nem basznak-e át, nem bukunk-e megint bele (én azt már biztosan nem bírom ki), nem történik-e valami rettenet 2 perccel a vége előtt.

Másrészt meg izgulok az egészégem miatt. Az elmúlt 3 napban már végigzongoráztam a rákos vagyok-tól a csak simán selejtes vagyok-ig minden. Not good. Nyilván semmi bajom, de mi van, ha mégis, és amúgy is aggasztó tüneteken produkálok. Vagyis ugye NEM, pont ez a baj. Értjük, ugye?

De hasznos városlakóként katasztrófaturistáskodtunk tegnap.
Holnapra meg jelentkeztem homokzsákolni a Margitszigetre.

Megtört a jég - vasárnap hazafele menet bekapcsltam az autóban a rádiót. Nem volt ilyen február óta. (aki érti az értékeli).

Szombaton meg sírvaröhögtem. Már hiányzott.

A nap, amikor 4 ismerősöm is írt Orbán Viktor szülinapján a facebook oldalára. 

4 

!! 

NÉGY

Azt mondtam-e már, hogy én nem utálom a comic sansot?

Másnak is hiányzik o_O

Még mindig kurva nehezen dolgozom be az életembe, hogy nagyon kedves jóbaráttal mostanában csak a buzibárban futok össze (anno klasszikus családmodellben apuként ismertem meg). Pedig már vagy 3 éve szokom a gondolatot. Aztán pesze agyonvág a kövtkező pillanatban a gondolat, hogy bárcsak ez lenne a legextrémebb pillanat a napomban. Merthát ugye kurvára nem.

Ugyanitt kérném a kedves ismerőseimet, hogy ne bízzatok rám több titkot, mert egyrészt baromira nem tudok titkot tartani, másrészt valószínűleg napokon belül egyész egyszerűen felrobban az agyam.

Öcsém is azt a pillanatot érezte megfelelőnek arra, hogy elmondja, hogy megkéri a csaja kezét, amikor 20 perce vinnyogtam neki, hogy sose vesznk el feleségül engem mán. Epic.

De persze örülünk, és OMG :)

(és akkor most közösen drukkoljunk, hogy anyukám tényleg nem olvassa a blogot, mert ő még nem tudja)

The awkward moment amikor ismeretlenek instagramján nyomozol/kutakodsz/kíváncsiskodsz/nézelődsz, és a kurva tapipad hajtás helyett belájkol egy random képet.

Annyira szereretnék görkoris diszkóba menni.

Bakker gyakrabban kéne olvasnom blogokat, mert közben most látom, hogy már isolde is szerencsésen megszült. (gyorsan csekkoltam, Antibaby még nem)
Hurrá hurrá!

(Mondjuk ezt hogy lehet kedvesen, de normálisan mondani? Ez a megszült olyan nyah... Leszült? Na ne. Lebabázott? Pláne nem. A hardcore babócás meg pocaklakós meg tündérkés izéket nem is hozom elő.)

A nap csúcspontjaként letöltöttem az Ironman 2-t hindi nyelven. Facepalm.

Amúgy sincsen valami túl jó csííím mostanában, de legalább imádom az új szobámat, és a kis lelkem fossága mellett ki se kell kellnem a szuper új ágyamból, a szuper új tv-m társaságából.

Igen, valószínű a farkaskutyák fognak felfalni.

Kérlek dicsérjetek meg, hogy egyedül felfedeztem a linkelési lehetőségeket itt a bloggeren. Köszönöm.

Ezeket én miért szeretem?
Ezt éppen Bögrétől lopva (a túl debil kérdéseket kiszedve)
Anna is csinálja meg!

Vannak helyzetek, amikre nem vagyok felkészülve - avagy a teljes lefagyás 10 napja.
Minden kibaszott szempontból.

Ma (lassan rutinból) több dolgon is besírtam (mit csináljak, mindig történik valami), de ezen az egyen 10000% örömömben.
Mert egyrészt annyira izgultam  olvasás közben. másrészt meg annyira awww... <3

Természetesen ezen cikk óta nem tudok mást láni Tom Cruise-on, mint az elcsúszott fogsorát. Pedig sokat látom. tegnap az Oblivionban,most meg a Top Gun megy nagy erőkkel. És TÉNYLEG el van csúszódva a foga. Ne gondolj a nagy kék elefántra...

Az elmúlt 3 éjszakát azzal töltöttem, hogy a-z-ig kiolvastam a zinternetet, és azt hiszem végre összeállt a terv :) Most rettenetesen boldog vagyok :) (látható ez a rengeteg szmájliból.)

Nem igazàn érnek ide 9 óta a pakolós fiúk. Szánalom lvl 10000

Update: megjöttek. +kutya, aki cuki.

Félreértés ne essék, én is szeretek bringázni. A mezőn, a külvárosban, anyuéknál, a Balcsin. Csípem a Critical Mass-t (?) is. Jópofa. Hepöning.

Amit elmondhatatlanul utálok, az a belvárosi bringanáciskodás. A csakazértis. Vegyük tudomásul, hogy a belváros nem alkalmas arra, hogy bicajozzunk benne életvitel szerűen. Mert nincs kiépítve a bringaút hálózat. Mert amúgy is szűkek a sávok, amúgy is mindenki tilosban parkol. És nem segíti az az iritáló, pofátlan flegma stílus sem, amivel a bringások képviselik magukat. Ha kedved úgy tartja, akkor gyalogos vagy, ha amúgy akkor autós. A lesből előbukkanó, száguldózó hülyékről nem is beszélve. Az egyirányú utcák kétirányusítása. A műruppótlankodás. 100ezer a biciklim, de csak lepukkant műanyagpoharas helyekre járok Kunderát olvasni. Az ördögbotozós modern hippiskedés. A cipzáros adidas melegítő.
Kikészítenek.

Eddig nem akartam PINK koncertre menni Prágába, de mostmár kurvára akarok. Köszi juc...  ;)

Még Brad Pitt is ott volt a szülinapomon :)

History repeats itself. Just sayin'...

Kicsit melankólikus hangulatban ma a következőkön sírtam be:

- Egy telefonhíváson, amiben leüvöltötték a fejem teljesen ok nélkül (utána modnjuk bocsánatot kértek, de ez attól még nem jobb.
- Anyukám cuki mms-én (aki ugyan nem mondja, de tudom, hogy nagyon aggódik).
- Cicza a freebolgos költözéséről szóló bejegyzését. Én elképesztően szomorú vagyok, hogy véget ért a freeblog időszak. Nem is feltétlenül maga a szolgáltató (persze az is), hanem egyáltalán az a közösség. Akkor volt a legjobb és a leggondtalanabb, amikor én még nem is voltam a freeblogon, vagy épphogy átköltöztem. Volt egy nagy, laza társaság, akik így-úgy, nem feltétlenül ragacs módon kötődött egymáshoz. "Igen, én is blogot írok". Nagy beszélgetések, nagy bulizások, nagy szerelmek, gus, zokni, a Tandem. Szóval nekem hiányzik az egész. Persze zajlik az élet, rajtam kívül mindenki bőven előbbre tart az életében. Megházasodott, gyereke született, van rendes munkája, élete, céljai. Én meg itt ragadtam ebben a légüres térben. Nem jó.
- Hosszú hetek óta nem olvasgattam blogokat, most gyorsan bepótoltam, hogy kivel mi a helyzet. Valamiért mostanában nem keveredtem Antibaby blogjára se. Valahogy nekem mindig ő volt az a lány (meg Lucia) akire felnéztem, vártam a véleményét különböző ügyekben, irigyeltem a stílusát, az érzékét, a jó meglátásait. Sose kereszteztük egymás útját, de mindig szerettem volna (bármennyire bénán néz ez ki így megfogalmazva). Lényeg a lényeg, rettenetesen nagyon megörültem, hogy babát vár. Annyira emlékszem, hogy potyogtak a könnyeim amikor legutóbb nem sikerült. Ez amúgy is az univerzum legnagyobb igazságtalanságának tartom, de az akkor valahogy nagyon megérintett. Most itt az idő, hogy a sors visszafizessen kamatostul mindent :)

Érdekes nézni, hogy Zs pont azokon a fázisokon megy keresztül, mint én kb egy évvel ezelőtt. 

A bullshitet nem feledteti a kellemes fizu, I'm telling ya. Persze nyilván jobb sok pénzért szart lapátolni. :)

A mai nap csúcspontja amúgy meg a bkv összeesküvés kihallgatása volt (most vajon megölnek, hogy leírom, hogy hallottam az egészet?)

-Szeretnék kérni egy mangós üccsit, ha nincs, akkor citromos jegesteásat.
-ok
*2 perc múlva*
-barackos vagy citromos van.
-citromosat köszi (???)
-de van barackos...
-...

Elmondhatatlanul idegesít, hogy ez az ország még mindig ott tart, mint 40 éve. Hogy Budapesten kívül (és rengeteg helyen még itt se) nem lehet semmit se elintézni e-mailen. Mindenhova telefonálni kell Mancikának, faxolni (!!) de leginkább odamenni és bazsalyogni. Ez nagyjából megoldhatatlan, amikor egy 40 helyszínes műsort próbálunk összerakni.
Az, hogy itt a honlap meg a youtube link, nézd meg, küld át, bescennelem, küldök egy viber üzit, az teljességgel értelmezhetetlen az M0-on kívül.

A hétvégi munkában és az ezzel járó koránkelésben egy dolog jó. A tradicionális sajtos toast mcburival kombó.

Az is megér egy csöndes wtf-ot, hogy egyáltalán jelen voltam Kasza Tibi club koncertjén, de hogy még jól is éreztem magam, az végképp értelmezhetetlen.
Lássuk be, Tibinek semmi hangja nincs (bocsi) . Nem is valami szép (bocsi). Nincsenek túl jó számai (és még azok is tök egyformák). Feldolgozás számok szintjén sincs túl őrületes fantáziája.
Mégis valahogy működik a fun factor. Mi meg definitli szórakoztatóak voltunk. ugye :)

Na az van, hogy néha nem is merem leírni, hogy minden szar, meg a faszom a világba, mert elképesztően elegem van mindenből. Mert ugye minden évben elbeszélgetünk az Univerzummal, amiben részletesen és egyértelműen (de tényleg) vázolom a helyzetet, hogy mit is szeretnék a következő évtől.
Ebben mondjuk sose szerepel az, hogy egyedül akarok influenzásan 40 fokos lázzal fetrengeni, meg az se nagyon szokott benne lenni, hogy szeretnék megszakadni a melóban sok pénz reményében (de kevés realizálódással) - mert ugye legalább van munkám. Meg az sincs benne, hogy utálok nyaralni (ezért is nem mentem el már 5 éve) mert utálom, hogy valahogy sose sikerül olyan társaságot magam köré ritytenteni, akivel szívesen mennék (ha meg mennék, akkor meg más okok miatt kurvára nem jön össze, de inkább nem mennék). Meg az is jó lenne, ha végre valaki megértene úgy igaziból, és nem csak lehúzna, meg leszívna. Szóval van baj bőven.

Ámde miután az Univerzummal való beszélgetésbe MINDIG MINDIG beleszövöm az is, hogy minden, de minden mehet a kukába, ha cserébe a kiscsaládommal minden rendben van - így aztán nem tudok egy kurva szót se szólni. Mert mi van akkor, ha ez az ára annak, hogy legalább ezen a fronton minden rendben, és minden szép. Mert azt nem kockáztathatom, hogy itt valami baj legyen. mert a kiscsaládom nélkül nem vagyok senki és semmi. 

Feloldhatatlan ellentét.

Azért elképesztő, hogy mi volt ma. Biztos megmakkantam volna már 10 órától is az autopályán ülni és várni hóbanfagybanjégbenszélviharban. Remélem mindenki hazaért.
Országunk vezetése pedig elképesztően cinikus. Felháborító. Minden NAP tudnak valami hajmeresztőt produkálni.
*omg*

Az értem aggódó csekély létszámú tömegnek (van ilyen?) mondom, hogy mostmár túlélem a halálos influenzámat. Az elmúlt 48 órából 44-et alvással és izzadással, valamint lázas rémálmokban tölltöttem. Nem volt jó. De már fel tudok kelni különösebb ájulás veszély nélkül. Mikor máskor, mint amikor kibaszott sok dolgom van. Ugye.

A nőnapi egyenlegem annyira nyomorult, hogy ki se merem postolni a fészre (mert juc úgyis menőbb nálam ezen a fronton IS). Szóval a zsákmányok:
- egy darab szegfű tegnap estéről, a pincérgyerektől (komplett reklamálás UTÁN több fronton, szóval ez nem igazán számít)
- egy darab sms az edzőmtől (!)

- egy darab sms a kollégától (aki rögtön a következőben pénzt is kért, úgyhogy ez SE számít)

Hiába, nem igazán járok emberek közé.

És még a körmöshöz is elfelejtettem (!!) elmenni. Ez mi?

Felhívott valaki, hogy na mizu hol vagyok.

Én persze azonnal lesüvöltöttem, hogy keddet beszéltünk meg, ott leszek ofkorsz.

Kedd van.

KELL <3 nagyon kell <3 :)

Remélem gyömbi nem ugyanezt tette ki pár hete (napja?)

Anna blogját azért olvassátok, mert ugye ő mindent leír amit gondolok.
K blogját meg azért, mert ő meg éli az életet, amit mi csak szeretnénk.

A HD adások áldása, hogy mindenkinek tökéletesen látszik az összes pórusa.

Ma azt álmodtam, hogy meghalt agnus, és a Blikkben rossz képet raktak ki róla, és totál kiakadtam és tüntetést szerveztem a BigBen elé. W.T.F.
Számoljuk meg a hülyeségeket...

Vannak olyan pillanatok, amikor inkább úgy csinálunk, mintha már túllennénk azon a kellemetlen beszélgetésen, ami után már nem lennének kellemetlenek azok a pillanatok, amikoris "úgy" csinálunk.

Nem olyan rég láttam egy igazi halott nőt. Nem akartam :(

Magam előtt is kellemetlen, de annyira szeretem a Fortune lemezt, hogy besza behu.
(Én se hallgatom meg a kilinkelt youtube videók nagyrészét, don't worry)

A hét bókja kétségtelenül tegnap érkezett:
"Nem is nézel ki úgy, mint egy takarítónő!"

Én is szeretlek :)

Nem felejtettem ám el a boldogságtervemet...

Az első hónap felénél (ugye februárban kezdtem...) az "energia növeléséről" szól.

Lesz ez majd izgalmasabb is, de már első hónap feladatait is nehezen teljesítettem :)

 

* Feküdj le korábban
Hosszú hosszú évek óta nagyon szarul alszom, ezt több helyen megsírtam már. Amióta meg nem dolgozom normális 9-5ig munkahelyen gyakorlatilag sose fekszem lenn hajnali 2 előtt (mondjuk a 8-nál előbb nem is tudok felkelni).
* Mozogj rendesen
:D winner :D :D amióta szuper gymbunny vagyok, azóta ez nem.probléma.
* Dobáld ki, rámold át, rendezd el
Nem tudom számít-e, de ugye vettem egy szekrényt (aminek igen bonyolult összeszerelését megénekeltem Instagramon), elég jól kezdem a kidobálást is prezentálni (tegnap például a konyhaszekrényből dobáltam ki az összes régi lisztet, cukrot, fűszereket, beazonosítatlan dolgokat) Szóval ebben haladok :) Ráadásul ha végre megjön a tavasz *pretty please* akkor az egész hálószobát kidobom a vérbe, és újat csináltatok. Használható szekrényekkel, és szép ággyal. Can not wait! Mondjuk azt észrevettem, hogy ha depis(ebb) vagyok, akkor rendkívüli kupi tud elurakoldni a lakásban. Nem tud izgatni a pakolás. Az elmúlt pár napban megint le voltam kicsit konyulva, úgyhogy ezt biztos látszik a lakáson. De a nagyobb rendből nehezebb nagy kupit csinálni. Ugye...
* Oldj meg egy kínos ügyet
Ezen még dolgozom :) Mestere vagyok a kínos ügyek elkerülésének...
* Légy energikusabb
A fenti pontok betartása feltételezem ezt eredményezni. Még nem érzem, de akarom érezni...

Amikor úgy fáj a fejed, hogy zsibbad a szemed is...

Egyáltalán nem szeretem boldog emberek blogját olvasgatni. Akkor inkább olvasom a gyömbit meg a bögrét (non offence) mert azzal együtt tudok érezni, sírni, röhögni. Azért remélem még tudok valahol örülni mások örömének. Az lenne  nagy basz, ha már az se menne.

Btw nem blogoltam le asszem (és most nem olvasok vissza), hogy közeli baráti (? - long story) körben gyereket várunk. Nagy az izgalom, még nagyobb a wtf, és még ennél is nagyobb a kétség az egész működését illetően. Sebaj, szurkolunk, és persze megállás nélkül forróvonalon hüledezünk.

Yes, I am...

Megolvasva, meghallgatva, megtanulmányozva a barátaim/kollégáim életét, rájöttem, hogy csak az rosszabb annál, hogy nincs párom, életem, boldogságom, hogyha azt hiszem, hogy van, de rajtam kívül mindenki látja, hogy nincs.

- van kedvetek elmenni este vacsizni, vagy itthon együnk ma?
- nekem mindegy, döntsd el te.
- ok, akkor nézzük meg a hüttét.
....

- mindig az van amit az Évi akar, tökömbemár...

Story of my life :)

Na az úgy volt/van, hogy viszonylag hosszú időt töltöttem el ilyen-olyan pszichomókusok és terápiák közelében, érdekel a pszichológia, szeretem a pszichológusokat (juj), szeretem megérteni a folyamatokat, és egyenesen imádok Zsófival és Juccal ilyenekről beszélgetni.
Halál szexi, amikor három pohár bor után elhangzik a kognitív disszonancia.

Az ezózás, a mantrázás, a szép gondolatok, a peace love unity, a feng shui, az angyalok viszont a halálom. Nem tudom megérteni, hogy felnőtt emberek hogyan tudnak ilyen hülyeségekben hinni, és eszerint élni. Mint ahogy a homeopátiában sem hiszek - éljenek a kemikáliák, úgy ezekben a földöntúli hit dolgok is halálba idegelnek. (Mindazonáltal a szerencsesütiben, a kéményseprőkben vakon hiszek, soha nem mennék át létra alatt, és kiborulok, ha kiömlik a só. Szóval én is érzem, hogy sántít az alap elméletem valahol)

2009-ben megjelent egy könyv áááámerikában (hol máshol), a Happiness project. Egy nagyon kedves ezózó barátnőm küldte el nekem, majd 2010-ben itthon is megjelent Boldogságterv címmel (itt a blogban is a fordításra fogok hivatkozni), gondolván hátha kicsit szelídít a szigorúságomon.
Az egyik első bekezdésben ezt olvastam. "Egy április reggelen, ami ugyanolyan volt, mint a többi, hirtelen ráeszméltem: az a veszély fenyeget, hogy elpazarolom az életem. [...] Egyáltalán, mit várok az élettől? - kérdeztem magamtól. Hát... boldog akarok lenni". 2009-ben én 28 éves voltam. 24 (?) évesen, amikor azt éreztem, hogy vége a világnak, és gyakorlatilag teljesen elszakadva a valóságtól beszottyadva elhúztam magam az első pszichómhoz, akkor szó szerint ezt mondtam neki. Éreztem a sorsközösséget a könyv írójával, lássuk be.

Magammal is meghasonulva így aztán elhatároztam, hogy megpróbálom végigvinni a könyvet (minden évben elhatározom, de idén legalább januárban jutott eszembe). Havonta egy target, és 12 hónap múlva minden szebb és jobb a világ. Ugye...
(mondjuk ezt a másik blogba kéne, nem Zs?)

Ijesztő mértékben költekezem, mit csináljak, ez az egyetlen örömöm. Meg az ivás - de az is ugye pénzbe kerül. Zsófi izgul, hogy túllő a célon, holott semmivel sem vagyok lemaradva mögötte, ÉS még nem is izgat a dolog. Szánalom a köbön. Persze elnyünnyögni ezt nem nagyon lehet, mert ugye kinek? Aki szintén nyomorban van, azzal maximum az "igen, én is" "igen, ismerem" "igen, basszameg" frázisokig jutunk. Aki meg nem nyomorult, az meg nem érti, még akkor se, ha amúgy szokott nyomorult lenni. De a csodálatos elme ezeket eltörli, amikor éppen jó, akkor nem emlékszik a rosszra. Ezt már megfigyeltem. Én is nehezen értem a siránkozást, amikor én jól vagyok. Hogy a viharba nem emlékszik az ember arra, hogy milyen bömbölni a reklámokon is, meg éjszakékon át azon agyalni, hogy hol a tökömbe rontottam el az életemet. És mégis ez, amikor jó, akkor nem felidézhető érzés. Hálistennek, teszem hozzá. Ki akarja rosszul érezni magát, amikor jól van (képzavar?).

Persze a jó dolgok legalább addig felhúzzák az embert, hogy legyen ereje kedve kikelni az ágyból hétfő reggel. Például a péntek abszolút 10 pontosra sikeredett, kedvenc blöcs lányaimmal letaroltuk a Mannát, Juc a ruházatunkat gyilkolta le, én a lépcsőket - abszolút nem időjáráskompatibilis felszerelésben, Zsófi pedig megengedte (nem), hogy inkább mi beszéljünk telefonon helyette. "Ma én kezelem Zsófi telefonját, miben segíthetek" :))

Na történt kettő jó dolog is ma.

Egyrészt voltam fodrásznál, ami jó. Egész jó lett a fejem. Bár ugye semmi őrület, meg lendület - csak egy kis diszkrét fazonírozás. Mégse legyen sátorhajam.

Másrészt az aksi kérdés is megoldódott. Hurrá. Ez is jó hír.
És ma már ki is takarítottam, úgyhogy tényleg már nem annyira vészes a helyzet.

Meg majd mesélek a happiness projectről is :)

Az elmúlt hónapok abszolút mélypontja azért az ma volt, amikor indultam volna a dolgomra, letakarítottam a kocsit (helló hó), majd az kurvára nem indult el, és 0 (azaz NULLA) darab embert bírtam felhívni, hogy segítsen már bebikázni ezt a szart. Akkor ültem egy kicsit a hidegben és sírtam. Aztán felhívtam mindenkit, hogy nem megyek ma se dolgozni, se edzésre se sehova Bejöttem a lakásba, és bömböltem vagy egy órát.
Foreveralone.

Most amúgy meg nem is menstruálok, hanem vetélek szerintem, mert ami meg ahogy meg amilyen fájdalmakkal jön, az biztosan nem normális. Too much information, én is érzem.

(bakker van olyan, hogy period pain tumbli... beszarok)

Ja amúgy meg persze hatalmas idióta vagyok munka fronton is.

Mert amikor nagy pofával közöltem a brit egységnek, hogy én, ennyiért biztos nem, akkor még nem tudtam, hogy a, amire számítok annak a töredékét se kapom meg év végén b, olyan szinten kilátástalan az itthoni 2013-as helyzet, hogy botrány (= újból úgy tűnik egy forintot nem fogok keresni megint). Most persze már írtak, hogy hát akkor köszi a halakat, de találtak valakit aki ennyiért is, meg amúgy is. Na hát facepalm.

A nem kicsi terhesparát mindenki vérmérséklete szerint végigizgulta velem - ezúton is köszi. Tulajdonképpen azt megállapíthatjuk, hogy rajtam kívül mindenki felkészült már az ügyre, úgyhogy legközelebb akár maradatok is "úgy" :) Nem igazán értem, honnan tört rám ennyire (eddig is, de most aztán hajaj), gondolom az, hogy mindenki terhes, gyerekes lett, én meg a szokásosnál is magányosabb vagyok. Nyilván én is tudom, hogy nem ez a megoldás (ide ne kommentoljon valaki valami nagyon okosat, mert besírok), de azért néhány hétig egész izgi volt azon izgulni, hogy most akkor hogyan tovább.

Legalább a karácsonyi minidugásom alanya örökre bevonul a szótárunkba, mint gyermekem apja. Na lássuk be ő is jó nagy tahó - pedig nem gondoltam volna első körben. Újabb lecke, hogy ne ítéljünk első ránézésre. Én viszont felnőtt módon (!) nem írtam neki sms-t a pénteki találkozásunk után (hogy jó nagy tahó). Megkímélve saját magamat egy nagyon kínos a, nemválasztól b, tenagyonszánivagy választól.

Marad tehát my friend, Patrick a tv-ben, és a senki sem ültetheti Bébit a sarokba. <3

Úgy tűnik, mostanában ez divat. Én is meghallgattam a volt barátnő hiányát igen hosszasan a múltkor. Mondjuk végre megdugott valaki, szóval akár az anyja otthonkájáról is beszélhetett volna. (bár sajnos így aztán jelentősen csökkentek részemről és részéről is a további bagolyirtások esélyei, pedig egész biztatóan kezdődött az ügy). Legalább nem kövérezett le. Nade akkor is.

Elhatároztam (érezzük...), hogy aranyos csajos randizós vidám blogot fogok írni.

Úgyis rájöttem 2012-ben, hogy már nem leszek se Beyonce, se Kálmán Olga. (Ennyit az évértékelésről.) Úgyhogy aranyos, 6 évvel ezelőtt aktuális életemet fogom élni, mert legalább most megengedhetem magamnak azt az életet, amit akkor akartam.

Megpróbálok hozzászokni ahhoz, hogy a freeblog nem szeret. Se engem, se mást. Azért remélem nem kell örökre elszöknöm. Mondjuk ha valaki segítene, hogy hogyan tudnám a freeblogos szarjaimat ide biggyeszteni valahogy akkor boldogabb lennék egy picivel.

A nap amúgy legnagyobb eseménye rögtön reggel 8-kor megtörtént, amikor is a macis jégkaparómmal a kezemben olyan hátast dobtam az egyetlen jégpocsolyán, hogy azóta még akkor is sziszegek meg majdnem sírok, amikor egyedül vagyok. Nagyon fáj. nagyon lila. Nagyon nyomi vagyok.