Ijesztő mértékben költekezem, mit csináljak, ez az egyetlen örömöm. Meg az ivás - de az is ugye pénzbe kerül. Zsófi izgul, hogy túllő a célon, holott semmivel sem vagyok lemaradva mögötte, ÉS még nem is izgat a dolog. Szánalom a köbön. Persze elnyünnyögni ezt nem nagyon lehet, mert ugye kinek? Aki szintén nyomorban van, azzal maximum az "igen, én is" "igen, ismerem" "igen, basszameg" frázisokig jutunk. Aki meg nem nyomorult, az meg nem érti, még akkor se, ha amúgy szokott nyomorult lenni. De a csodálatos elme ezeket eltörli, amikor éppen jó, akkor nem emlékszik a rosszra. Ezt már megfigyeltem. Én is nehezen értem a siránkozást, amikor én jól vagyok. Hogy a viharba nem emlékszik az ember arra, hogy milyen bömbölni a reklámokon is, meg éjszakékon át azon agyalni, hogy hol a tökömbe rontottam el az életemet. És mégis ez, amikor jó, akkor nem felidézhető érzés. Hálistennek, teszem hozzá. Ki akarja rosszul érezni magát, amikor jól van (képzavar?).

Persze a jó dolgok legalább addig felhúzzák az embert, hogy legyen ereje kedve kikelni az ágyból hétfő reggel. Például a péntek abszolút 10 pontosra sikeredett, kedvenc blöcs lányaimmal letaroltuk a Mannát, Juc a ruházatunkat gyilkolta le, én a lépcsőket - abszolút nem időjáráskompatibilis felszerelésben, Zsófi pedig megengedte (nem), hogy inkább mi beszéljünk telefonon helyette. "Ma én kezelem Zsófi telefonját, miben segíthetek" :))