Azon gondolkodom néhány hónapja, hogy az orromat meg kéne kicsit faragtatni, mert ronda meg puklis meg nem kapok levegőt. Úgyhogy ma egész nap a youtubon nose job recovery videókat néztem (kurvára ráérek-e?) És úgy döntöttem, hogy teljesen jó vagyok krumpliorral.

Tegnap két dolog volt tök szar a fruttin. A magassarkú csizmám, meg az, hogy a pultoslány átkúrt.
Meg hogy Marci megint hülyére izgulta magát. Ez már három.
És ennyit láttunk:

Tumbli, ami nélkül soha többé nem akarok élni oldalt.
Kösz Orbán

Most akkor a leggings is nadrág lett, hogy Julia Roberts abban lejt a Calzedonia reklámban?

Lényeg a lényeg, megerőltettem magamat, és a héten kétszer is (!) kimozdultam programolni.

Először színházba mentem csütörtökön (?). A méltán világhírtelen Bagoly és Cica alatt azon járt a fejem, hogy ennyire vagyok én is színész. Meg azon, hogy legalább Jordán Adél kurva jól nézett ki, hamár a SZ K Tomi puha informatikussá punnyadta magát. Hát mi van itt? Radásul szar helyen is ültünk, ami csupán azért bosszantott, mert amikor vettem a jegyet teljes áron úgy egy hónapja, már alig volt hely, csak erre a csoffadék szélső első sorba. Az előadás napján meg a Ma este színház hírlevelén felfedeztem sokkal jobb helyeket. Féláron ugye. Köszönjük Emese. 

A két évvel ezelőtti szülinapomon ültem utoljára első sorba, amikor is az én drága kollégáim úgy gondolták, hogy az amúgy tök szuper egész nap méltó lezárása a Madách Színház  Csoportterápia című musical-je lesz nekem, az első sor közepéből. Konkrétan rám izzadt a Nagysanyi, amitől majdnem behánytam, de tényleg. És amúgy is kifejezetten utálom a musiceleket. Úgyhogy ezt nem tudom honnan álmodták meg.

Dat moment, amikor a Tinderes match-em a voltszerelemnél lekáderez. Awkward level 1000...

Eddig is halálosan féltem attól, hogy szénmonoxid mérgezésben halok meg, de amióta állandóan mondogatják, hogy a jelzők szartse érnek nonstop félek. És sajnos nagyon jók a nyílászárók, úgyhogy ott se ki se be nem jön levegő.

De most felzárkózott a halál listámra az is, hogy szeptofortot eszegetek (hogy ne fájjon a torkom), félrenyelem és megfulladok tőle, de mire megtalálnak, már elolvad a cucc, és nem tudják megállapítani, hogy mégis miben murdáltam meg.

Az elmúlt hetek legfontosabb és legfájdalmasabb története természetesen a műtétem volt. Mostanra már viszonylag vállalható állapotra fejlesztettem fel magamat, úgyhogy nagyon boldog vagyok. Első körben és tényleg azt hittem, hogy ezt két ragtapaszból megúszom, dehát baromira nem (undorító képek a hajtás után). Ha ezt tudom, akkor nem is vágok bele, bár igazából nem volt nagyon választási lehetőségem, mert néha totál lezsibbadt a kezem emiatt a pukli miatt.

Lényeg  a lényeg, most már újra itt és csomó minden érdekes dolog történik velem. Például elkezdtem spanyolul tanulni, mert kicsit jólesik használni a fejem. Továbbá erre a tanfolyamra szeretnék bejelentkezni, mert legújabb agymenésemhez igazán fontos lenne... stay tuned.

(képek, undik)

A nap (mit a nap, a hónap) kérdése, hogy miért van 15 (mittudoménmennyi) melltartóm, ha ugyanazt a 4-et hordom felváltva? Ezzel más is így van, vagy csak én vagyok ilyen igénytelen?

Azért jó, hogy kettő Fruccola van a városban, mert így szinte garantálható, hogy én az egyikbe, a Juc a másikba megy ebédelni amikor randit beszélünk meg.

Én tényleg akartam blogolni, de túl jól éreztem magam a nyárban.

Most hogy hazajöttem megint minden SZAR, úgyhogy lehet megint írogatni (kivéve persze a tegnapi Frutti, Ivan & the Parazol és HS7 koncertet, amire végül is annyira last minitben mentünk, hogy nem tudtam konzultálni a  kolleginával, de legalább majdnem teljesen beleszerettem a Marciba annyira cuki volt és jószagú)

Arcom, amikor anyu azt mondja, hogy "én már beletörődtem, hogy nem mész férjhez... *belepirulás a mondatba* vagyis nem ez a lényeg, de érted mire gondolok."

De kutyám ne legyen, mert ki tudja hol fogok dolgozni jövőre.

Nem is mondtam erre semmit, olyannyira lefagytam.

Ti meddig bírjátok ki, hogy nem.szóltok.semmit?

Én tényleg próbálok jobb ember lenni, aki nem ugat bele mindenbe, aki nem okoskodik állandóan (így is állandóan okoskodok), aki nem tud mindig mindent jobban. Pedig kurvára agyfaszt kapok, mert az emberek elmondhatatlan mértékben tájékozatlanok, ostobák, érdektelenek és hiszékenyek. De kifejezetten figyelek arra, hogy most már ne én legyek az, aki mindenkit kijavít. Különösen a közeli ismerőseimmel. Így is elég gáz, hogy a legtöbbjüknél sokkal okosabb vagyok, vagy legalábbis tájékozottabb, és érdeklődőbb. (Tényleg, az csak nekem tűnt fel, hogy az embereket _semmi_ se érdekli úgy igazán? Semmibe nem mélyednek el, semmitől nem lesznek izgatottak, csak vannak a posvány szürkében.)

Szóval meddig tudtok nem beleszólni valami egetverő baromságba, amit nagyjából hetente elmondanak az arcodba? Mert én ma 2x is ilyen közel voltam (mutatom), hogy megkérdezzem, hogy te tényleg ilyen hülye vagy, hogy ez szerinted így van?

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Hihetetlen, hogy a leghardcorabb (na ezt biztos nem így kell írni) konteós ismerőseim titokban éjjel nappal Pilinszky és Ady köteteket olvasgatnak. Már tényleg csak az hiányzik, hogy magukra vizet öntözve szavalják el ezeket. Én proli vagyok, nem szerettem sose a verseket, nem is nagyon olvasgatom őket még alibiből se. Challenge accepted. Not.

Proving people wrong is my favorite pastime, hobby, and ideal career

-Jó napot, megállíthatom egy percre? A fidesznek gyüjtünk aláírásokat.
-Na abban sajnos nem tudok segíteni.
-Miért? Nem itt lakik?
-De, itt szemben.
-Akkor?
-... (szemöldökfelvon)
-.... Ah. Viszontlatásra.

Miért csak boldogtalan emberek blogolnak szorgalmasan?

Randim is lesz még a héten, aminek már most látom a kimenetelét. Én erre tök alkalmatlan vagyok. Hogy is kedvelhetne meg valaki, ha magamat is egy undok, csúnya és kicsit idegesítő valakinek tartom. És persze megsértődöm, ha valaki egyetért ezzel. Not cool.

Még kevésbé izgalmasabb témákra utazva, én ANNYIRA szeretnék egy ilyet. Hosszú hosszú évek óta. És mostanra a magyarországi időjárás is indokolttá teszi.

Nem is meséltem az irtó vicces (NEM) kalandjaimat a magyar egészségügy bugyraiban.

Van ugye  A PUKLI, ami pár hónapja ránőtt, a kezemre. Elég látványos, elég undi, elég böe. Gyorsan internetdiagnosztizáltam magam (vajon honnan szerzek magamnak ilyet? Miért mindig nekem vannak a leglehetetlenebb furcsa betegségeim meg képződményeim?), és megnyugtatva magam, hogy nem valami fura rákom van, elkezdtem nyomozni, hogy mégis hogyan tudnék tőle megszabadulni. Mert mégiscsak gusztustalan. Gondoltam, hamár 33 éve fizetem a tb-t, talán nem költenék rá egy vagyont, hogy az arsmedicában kivágják, nagy merészen MÁJUSBAN bejelentkeztem a sebészetre (feltételezve, hogy ilyesmit ott néznek meg. Vacilláltam még az ortopédia meg a kézsebészet között, de előbbiről megvan a véleményem már pár éve, utóbbi meg nincs a kerületben, így aztán maradt az általános sebészet.), kaptam is időpontot 3 nap múlvára (W.T.F.).  Elbattyogtam, megvizsgáltak, megröntgenezték, tisztára el voltam ájulva a sebesség és a kedvesség miatt. Ámde a fiatal doki úr, miután megerősített a puklim mibenlétével kapcsolatban (#tinyguitarsolo) közölte, hogy előjegyez a kisműtétre SZEPTEMBERRE a főorvos nőhöz, merthogy ő csinálja ezeket. Dejó. 

Néhány hét múlva felhívnak, hogy megüresedett egy hely augusztusban, mennék-e akkor. Hogyne mennék. Ez volt múlt héten. Elbaktatok, már előre halálba paráztatom magam, hogy fájni fog (nem fog) meg ronda helye marad (az biztos, mert nekem irtó rondán hegesedik a bőröm), meg amúgy is félek és jaj. Teljesen feleslegesen idegesítettem magam, ugyanis a gonosz boszorkány kinézetű doktornő rám nézett, majd elkezdett az asszisztens hölgyikével (!!) beszélgetni, miszerint "nem tudom, hogy miért hozzám küldték ezzel, hiszen _tudja_ hogy én ezt nem csinálom, csak a kézsebészet". Dejó. Akkor what  to do. Jelentkezzek be a szomszéd kerületes kézsebészetre, de az fizetős nembaj? Nem dehogy tökjó. Mikor tudok menni. Szeptember 16-án,, ahol megvizsgálnak és majd kapok időpontot a műtétre. 

Na végül itt gurult el a gyógyszerem, nagyonköszönöm nem, akkor majd elintézem máshogy. Ígyhát 25-én megyek vágatni a magánba, sokpénzé. Köszi a halakat.

Egyik este nem tudtam aludni (jé) és valami rémesen gusztustalan dologra jöttem rá.

Van olyan barátom, nem is egy, akit csupán azért tartok annak, mert nincs másik. Akit simán lecserélnék, ha jönne valaki az életemben, aki ez a "típus", csak "jobb".
És akkor még csodálkozom, hogy nincsenek barátaim, meg nem szeretnek az emberek.

Azt mondják (ki és hol azt nem igazán tudom, mert én még soha senkitől nem hallottam, csak azt, hogy 'azt mondják"), hogy egy embernek naponta 3x van olyan ötlete, ami fantasztikus, és egyedülálló, és ha az illető eléggé kitartó, akkor abból nagyon klassz dolgokat lehet kihozni. Érted. Naponta. Háromszor.
És mégis, én, aki 2 -3 évente "kitalálok" valamit (igazából nem találok ki semmi újat, csak valami újba fogok bele), akkor látom az embereken a megrökönyödést, meg a lefagyást, hogy már megint mit találtam ki. Már megint miért borítom fel az életemet. Már megint mit okoskodok. Ahelyett, hogy fognám magam, és "rendesen" dolgoznék valahol. Igen, elmehetnék egy jó kis céghez középvezetőnek, halálba stresszelném magam, és utálnám minden második percét. Hívtak is, hívnak is (hálistennek, mert ugye legyen mindig D terv), de én erre alkalmatlan vagyok. Próbáltam, kikészültem, nem csináltam jól, és jó nagyot buktam benne. (És nem is ez a legrosszabb része, mert mindenkinek szüksége van buktatókra.) És baromira nem éreztem magam jól az egészben, még akkor se, amikor ment a szekér. Szeretek a magam ura lenni, szeretek elmolyolni dolgokkal. Szeretem látni életre kelni a terveket. Most is éppen ebben vagyok, és élvezem. És ha majd kivirágzik az egész, akkor már jöhetek azzal, hogy én tudtam ezt előre. (Dehogy tudtam.) Addig meg hallgatom a ki (nem mindig) mondott szavakat.

A fél hétvégét random Tinder csevegéssel töltve felmerül a kérdés, hogy mit érdemes csinálni. Olyan képet felrakni, amin jobban nézünk ki, mint valójában (we all know what I talk about),  vagy pont ellenkezőleg, egy kicsit tramplibbat.
Nagyobb az esély a randira a csinibbel, de igen kellemetlen a rácsodálkozás a partner részéről a valóságra.
És nem, nincs olyan kép, amin úgy nézek ki ahogy valójában.
Nem vagyok valami rutinos a netrandikban.

A hét tanulsága, hogy csak addig vagyok iszonyú liberális, laza és rugalmas az alapvető szabályokkal szemben, amíg nem velem szemben szegik meg őket.
Ugyanitt egy vödör wtf elvihető.

Délkelet Ázsia (még mindig a  kk blog) és az északi fény megtekintése után szorosan ott van az utazós  bakancslistámon a Comic-Con  és a Super Bowl meglátogatása. (az ezek után következő pont a bikiniben karácsonyozás, lehetőség szerint ITT, ha valaki izgult volna a folytatáson)

Lesz dolog ezekkel.

Ma aztán tényleg semmit nem csináltam egy hatalmas lábas tejfölös nokedlis paprikáskrumplin kívül.

Na a jó dolgok és a blogolás az első nap kudarcba fulladt, mert ennyire elhivatott vagyok.

De akkor gyorsan a jó dolgok

- Csütörtökön csináltam hamburgert, ami irtó fincsi lett. Kajaképek rule dö vörd, de ezt még azelőtt befaltuk, hogy előkaptam volna a gépet telefont.

- Pénteken a tesómnál voltam, Da Vinci kódot néztünk, és fröccsöztünk és beszélgettünk. Ez biztos nyomin hangzik, de öcsém egyrészt nem az a bekuckózós dumcsizós típus, másrészt egész kezdek megbékélni a soon-to-be sógornőmmel (nem tudom mennyire soon, mert ő nagyjából kézzel-lábbal tiltakozik az esküvő ellen)

- Szombaton meg levonatoztam (!!!) a Balcsira, egy gyors napozásra. A MÁV-ról nagyjából három blogot lehetne megtölteni, mert valami elképesztő pudré dolog, és magam se hittem el, hogy háromezeré' a folyosón kell ülni a földön a cirka 70 fokban, 45 perc késéssel. De egyszer csak odaértem, és onnantól kezdve  minden happy volt. Isteni volt a víz, isteni volt a fröccs, isteni volt a vacsi. Mondjuk az embersűrűség az nem, de ne legyünk telhetetlenek.

Remélem mindenki nagy örömére megállapítottam, hogy átléptem az idei nyár mániás szakaszába (ezzel szemben az elmúlt kb 4 hétben képes voltam 18 órákat aludni, sírni és 24-et darálni felváltva, persze legalább ettől nem kipihentnek nézek ki, hanem félighalottnak). Legalábbis képes vagyok ellátni minimálisan a feladataimat. Még jó, hogy nincs sok.

Olvasgatok mostanában klasszik  blogokat, és irtóra szeretnék én is azt írni, de amikor a hét eseménye az, hogy megnyitott a spár, akkor még azt se tudom leírni, hogy mit csináltam aznap. Merthogy semmit. Vagyis megnéztem 8 Jack Bauer részt. Epic.

Mostantól minden nap csinálok VALAMIT és le/megblogolom. A pszichóm büszke lesz rám :)

Apukámmal erőteljesen befröccsözve nézzük a meccset, amikoris fészen felmerült az iwiw bezárásának napja. Nosza gyorsan le is töltöttem az "időkapszulámat", és követve az utasításokat ("Az Üzeneteim fülön a bejövő és kimenő üzeneteidet olvashatod újra. Természetesen ezekre válaszolni már nem tudsz, új üzenetbe nem kezdhetsz, de reméljük sok kellemes percet szerez majd a régi levelek böngészése.") elkezdtem olvasgatni a régi levelezéseimet, aztán áttértem a régi hotmail-es címem leveleinek böngészésére. És most itt ülök, mint egy rakás szar, bőgök és szipogok, és siratom a fiatalságomat, a néha annyira nagyon biztosnak tűnő szerelmeimet, és rettegek, hogy én már soha a büdös életben nem leszek boldog. Mert harminc évesen az ember nem lesz ÚGY szerelmes, ÚGY boldog, ÚGY repkedve őrült.

Soha ne nosztalgiázzatok bebaszva.

Egy koncert margója, avagy hogy nem keveredtem vitába egy fellow rajongóval a fruttik fészbuk oldalán

Igenis szeretem úgy hallgatni az egyik (ha nem a) kedvencemet hallgatni, hogy a, hallom, b, jó minőségben hallom. Félreértés ne essék, végig csápoltuk, ugráltuk huhogtuk (sírtuk a megfelelő pontokon), és milliárdnyi csillogó szívecskét küldtünk fel a színpadra, és a kedves összegyűlt tömegre, mert "we are family". De ettől még, tény ami tény, és  ebben azt hiszem nem lehet vita, a hangosítás egy kalap szar volt,
Most mondjam azt, hogy azért tart itt ez az ország, mert embereknek elég az, hogyha valami "megugorja a minimál szintet"?  És akkor ez már rég túlmegy azon, hogy fruttikoncert, mg a Marcinak éppen jó kedve van-e a (kúl a buli) vagy éppen nem (nemkúl a buli). Mert vannak dolgok, amiket megértek, tolerálok, beépítem az élményfaktorba. Mert emberek vagyunk nem robotok.
Amit nem értek, az az, hogy ahelyett, hogy te, én, mi fiatalok (én már nem annyira), akik eltartjuk ezeket a szórakozóhelyeket (és akkor már rég nem csak a Parkról beszélek) szépen sorban leírnánk, hogy szar volt a hangosítás, vizezik a sört, bunkó a személyzet, undi a klotyó satöbbi, és én nem ezt szeretném a pénzemért kapni. Mert kurvasokat dolgozom azért, hogy péntek szombat este elverjem a kis fizetésemet valahol. Nem, mi azt mondjuk, hogy hát végül is “megugrotta a minimál szintet”. Mert jó lesz a mócsingos hús is meg a kicsit ízetlen limonádé.
Végre van arra lehetőség, vagy ha más nem egy kiemelt platform arra, hogy ÉN (mint XY szolgáltatás igénybe vevője) jelezzem NEKIK (akiknek szépen perkálok, az XY miatt ), hogy ez kurvára nem európai.
De nem, csak annyit mondunk, közösen, hogy kurvajó volt a koncert, mert szeretjük a vadfruttikat, és ha csak a színpadon állva vicceket mesélnének akkor is imádnánk őket. Merthogy ez így van.
De ettől még  NEM OKÉ, hogy szar a hangosítás egy koncerten 2014-ben egy önmagát ilyen helyre (egész évben Sziget, nagy nevek, menőség) pozícionáló koncerthelyszínen.
És kicsit  elkanyarodtam a tegnapi estétől…

Miután bekrémezem a kistestemet málnás bodyshop testvajjal,  hogy a tökömbe lehet kinyitni az új, csavarós mozdulattal nyíló tampont? #firstworldproblem

Let's talk about gestures.

Van-e ennél fontosabb dolog?
Egy apró megjegyzés, egy apró jelzés, hogy értékellek, hogy értem, hogy érzem. Egy köszi, egy biccentés, egy csoki, amit tudom, hogy szeretsz, egy helyzet, amikor majd én elintézem, egy vacsi, amire elhívlak. Csak egy apróság, ami miatt nem érzem azt, hogy én vagyok a világ legnagyobb balekja, és nem én vagyok a hülye, hogy egyáltalán érdekel, hogy mi van veled.

Van-e fontosabb dolog a gesztusoknál? Minden másra ott a mastercard.

London még mindig love, még akkor is ha szakadt az eső végig

DAT moment amikor random randin a delikvens rádöbben hogy tényleg nem vagyok se (klasszikus) szép, se (nemklasszikus) vékony, se kedves. Awkward.  
Mondjuk biztos az se segített, hogy bebasztam az este végére.

A tényleg jó, vidám, izgalmas és érdekes nap ellenére épp 10 perce hüppögök egy weboldalon (!!).

What the hell?

Nálatok is két féle pénztáros van? 

Az egyik őőőőőőőrült lassan húzza le a krumplit. nem találja a vonalkódot, felveszi a szemüveget, "Marika ez a harmincnégyes? Nem találom sehol a pórét.." (upgradelt változatban esetleg az "Ez micsoda?")

A másik az meg olyan gyorsan csipog le mindent, hogy még csak a nyomorult zacskót tudtam kinyitni (két ujjat megnyálazva, igényesen), ő már végzet "Kettőezerháromszáznyolcvanöt. Matricát gyűjti?", tiszta zavarba jövök a pakolás - fizetés kombó miatt, nem tudom bepatentolni a pénztárcámat, a mögöttem levő már cicceg, kiszórom az aprót, és agyfaszt kapok.

Miért kell az embert stresszelni?

Annyira awesome napjaim vannak mostanában egyhúzásra, hogy magam se hiszem el.

Ma meg különösen isteni délutánom volt, meg ráadásul hatalmas ötletcunamink volt, remélhetőleg néhány héten belül valami jó dolog fog itt történni. vááááá

Igen - igen szeretjük a mániás szakaszt, sokkal menőbb, mint a depis rész  :)

Amúgy az elég érdekes, hogy egy igen kudarcos (fél) hét után mennyire magamra tudom venni a dolgokat (a szokásosnál is jobban). És három (plusz egy, de abba még nem vagyok biztos) szakmai és magánéleti visszautasítás után iszony gyorsan visszamenekültem a képzeletbeli kis világomba, és szarok a farmra a továbbiakban. És mindehhez még csak csütörtök van.

Írtam egy hosszú postot az élet nagy dolgairól, és közvetve a tegnap estémről, aztán meg belemélyedtem mások blogjába. Új blogokba, ismeretlen emberek életébe. És végül nem postoltam ki a hosszú bejegyzést életről szerelemről barátokról. Mert egyrészt rájöttem, hogy baromira nem tudok írni (erre néha rájövök), másrészt arra is rájöttem, hogy mennyire nem becsülöm azt meg amim van, és inkább siránkozok azon, hogy mi nincs. És ezt végképp nem szeretném a világ elé tárni.

Maradjunk inkább csak felületesek.

Úgyhogy inkább most ide csak annyi kerül, hogy elvesztettem egy fél pár cipőt a lakásban. Mégis hogyan?

Szegénységi bizonyítványomat kiállítva ezennel kijelentem, hogy életem legnagyobb könyvszenvedését a Száz év magány okozta. (szorosan mögötte a Szerelem kolera idején). Csak azért olvastam el mindkettőt, mert elkezdtem, és amilyen debil vagyok, ha elkezdek egy könyvet, azt muszáj befejeznem is. Értem a nagyságát, de nem érzem. Értjük?
Azon meg csak csöndben fintorgok, hogy amikor valaki meghal, (vagy beteg lesz,) akkor persze mindenki a legnagyobb rajongójává válik. Aki meg RIP xy megjegyzést tesz közzé a fészbukkon, azt azonnal törlöm.

Biztos velem van a baj, ezt már régóta tudjuk. De annyira nem találom a helyem. Annyira nem értem az embereket. Annyira nem tudok azonosulni semmivel. Nem tudom megérteni a motivációkat, még kevésbé az eredménytelen szélmalomharcokat. Hogy miért a saját ellensége valaki. Hogy miért kell iszonyatosan túlkompenzálni (majd rám ripakodni, hogy de nem is). Miért gázabb bevallani azt, hogy a helyzet nem jó, a helyzet tarthatatlan, és nagyjából azt se tudom, hogy merre van előre, minthogy csak időm nincs a dolgokat kibogozni. 
Vagy direkt nem akarni elérni a kitűzött célt. Két lépéssel előtte addig pörögni forogni, amíg végül visszafelé elindulni.

Biztos jobb előre menekülni, mint egy helyben toporogni. Mint én. Mert nagyjából ahhoz is meg kell erőltetnem magam, hogy kikeljek az ágyból, és ne aludjam át az életemet. Mert amikor alszom, akkor  legalább nem azzal foglalkozom, hogy mennyire elbasztam. De a másik véglet jobb?

Értem én, hogy nagyon örülnek az új metrónak az emberek (nem), nade hogy a karcsiszemüveges kisfiúval a szatyros néni verekszik, hogy elsőként pillanthassa meg, majd megtapsolják a beérkező szerelvényt. Hát én nem értem egy kicsit se. Ők vajon Londonban, Párizsban is metróznak egyet, csak azért, mert még nem volt azon a járaton? Meg néha mennek egy kört a Combinoval, és direkt lementek a Balatonra amikor elindultak az Intercityk?

Biztos én vagyok a megkeseredett, semminek nem örülő vénasszony, de az én életemben nem volt ez ekkora esemény. (demagógiaként ide szúrhatom, hogy pláne amennyibe került)

És akkor még egyszer a kuvaanyját a blogmotornak, hogy ha telefonról kommentelek, akkor dupláz. Vagy csak én vagyok ilyen atom szerencsétlen? Segítsetek!

Cicza blogja? :(((

Ma nem jöttem rá semmi rémes és szomorú dologra se :)

Arra a szomorú dologra jöttem rá, hogy néhány ember úgy van az életemben igen rég óta, hogy igazából nem is őt kedvelem, hanem valakit, akit elképzelek, hogy ő milyen. A "better version of him/her", aminek gyakorlatilag nincs köze ahhoz, aki valójában ő. Sőt, tulajdonképpen ugye csak a szerintem jobb változat. Amilyen barátokat én szeretnék magamnak, nem azok, akik vannak. Alig van egy ugrásra a képzeletbeli barátoktól. Ez azért elég gáz.

Ma arra a rémes dologra jöttem rá, hogy pont egy éve tart ez az áldatlan állapot. Pont egy éve élek teljes, totális stresszben, nem volt olyan nap, hogy ne szorongtam volna a munkámon. És ez kibaszottul rettenetes, lássuk be. Nem az, hogy van az embernek egy két rossz hete, amit kibekkel valahogy, lefogy (vagy felhízik), aztán megoldódnak a dolgok (vagy nem), és akkor megnyugszik. Nem. Gyakorlatilag a folyamatos gyomorgörcsben élek, állandóan bőgök, nem tudok aludni,  és ez lássuk be eléggé meg is látszik rajtam. Iszonyú karikásak a szemeim, olyan színem van, mint egy halottnak, a hajam is borzasztó állapotban van, a gyomrom kivan, ég, fáj, tönkrement. És persze ma is megállapítottuk, hogy "hát egyszer már csak vége lesz". Igen, reméljük, hogy egyszer már vége lesz. De még mindig nem látom, hogy mikor.

Végülis ma már 3 órát aludtam egyhuzamban. A tegnapi 40 perc után mit panaszkodok...

Amúgy a statisztikák alapján Gyömbi a legnagyobb fanom.
<3 :)

Egészen komolyan elgondolkoztam, hogy miféle embernek gondolhatnak engem a barátaim (?), ha a következő hangzott el tegnap:

"Tényleg annyira örültem, hogy kerestél, mert olyan rég találkoztunk (csak én szoktam őt keresni). Akartalak annyiszor hívni, csak tudtam, hogy magad alatt vagy, és nem akartam a saját boldogságomat (friss férj, friss gyerek, új ház, hepinessz) az orrod alá dörgölni, Mert biztos rosszul esik, hogy én ilyen boldog vagyok és tökéletes életet élek (eh...), te meg hazamész egyedül és tudom, hogy minden szar a melóban is."

Hány sebből is vérzik ez? Nem beszélve arról, hogy TÉNYLEG az rólam a benyomás, hogy nem tudok örülni mások örömének? Hogy engem nem tölt el jó érzéssel, ha másnak bejött az élet? Hogy én azt szeretem, ha a szomszéd tehene is megdöglik? Itt különösen olyan valakiről volt szó, akit tényleg közel érzek magamhoz.

Remélem ez csak bénácska fogalmazás meg mellémondás volt, és nem ez vagyok én. Mert ha igen, akkor komoly problémák vannak.

Ha a "Miért kezdtél ki velem?"-re a "Mert te voltál az egyetlen szingli pasi a buliban." nem adekvált válasz, akkor nem tudom mi az.
Persze megsértődött.

Menni vagy maradni örök kérdésben én általában egyet nem értek.

Elmenni úgy, hogy ez az "utolsó lehetőség" és itthon minden összedőlt körülöttünk - nem lehet. Képtelenség.

Én mostanában is nagyon kacsingatok kifele, megint. Nem azért mert itthon minden szar (az is, de mindegy), hanem mert hiányzik. Minden. A más levegő, a más impulzus, a kicsit egyszerűbb mindennapok. De most, jelen állapotomban, idegállapotban, érzelmi csődben nem tudnék nagyobb büntetést elképzelni, minthogy emigrálok 2000 km-t. A családomtól, anyukámtól, attól a nagyon néhány embertől, akik tényleg fontosak nekem. Mert egy ilyen nekiindulás akkor is meggyötri az embert, ha amúgy teljesen fasza minden.

Szóval fiatalok, úgy nem lehet menni, hogy egy végső nagyot ugrunk a sötét szakadékba, mert akkor jön a "itt is minden szar".

Nagyon szeretek utazni. Egyedül is (vagy inkább egyedül.). Nem azért mert ennyire antiszoc vagyok - vagy de - , hanem mert inkább megyek egyedül, mint olyan partnerrel, aki abszolút nem passzol hozzám utazási stílusban. Nem vagyok őrült városnéző, de azért szeretek császkálni, nem vagyok világ lustája, aki csak a tengerparton fetreng, de azért lazán tudok 3 napot semmit se csinálni, nem vagyok vásárlásmániás, de ha épp olyan napom van, akkor simán elvásárolgatok 6 órát egyhuzamban. Értjük ugye? Na és éppen most (?) nincs olyan partner, barát, pasi, ismerős, travelbuddie, aki legalább nagyjából passzolna a szokásaimhoz. Így hát inkább megyek egyedül, és nem bánom.
Nagyon - nagyon el akarok menni Délkelet - Ázsiába, ezen belül Vietnam, Kambodzsa, Mianmar, kicsit a Fülöp - szigetek ami izgatja a fantáziámat. India különösebben sose vonzott, ezt mondjuk meg nem magyarázom, hogy miért, mert a többi meg nagyon. Ez volt ugye a januári terv, de szokás szerint keresztül húzták). Rongyosra olvastam a kk blogot, irtózatosan irigykedtem már akkor is, és mindenképp egyszer nekifutok egy hosszabb kirándulásnak erre.
Dél-Amerikában is kéne kicsit csatangolni (igen, ezt Panamerikana blogot is rongyosra olvastam), az USA-ban mindenképp, de talán azt később is ráér, meg Afrika nem túl veszélyes részein.
Most arról álmodozom, hogyha végre tényleg vége lesz már 2013-nak, akkor lesz annyi szusszanásnyi időm, meg energiám, hogy legalább el tudom kezdeni kihúzogatni ezeket a bakancslistámról.

A Mindig Mindent Félbehagyó Ember. *MMFE*

Talán az egyik legjobban idegesítő és irritáló személyiség. Nem tudom nem megjegyezni, még akkor se, ha amúgy nincs nagy gondom vele. De ettől egyszerűen kiugrom a bőrömből. 
Tudjátok, aki soha nem olvassa végig a könyvet, mert idő közben megunja. Beiratkozik salsa/francia/patchwork/bonbonkészítő tanfolyamra, de az 5. óra után már nem jár be. Elkezd lelkesen sportolni, de 2 hónap múltán már nincs rá ideje. Kaszálja a sorozatokat (mondjuk ez amúgy is feldolgozhatatlan). Megunja az addig kedvenc játékát. (Abbahagyja a blogolást!)

Ismeritek? A kötődés, az érdeklődés és az elhivatottság teljes hiánya. Az érzelmi sivárság.

Hasonló típus, a Nem Tud Semmi Érdekelni (NTSE), avagy a hobbitlan ember. Ugyanazon a vonalon mozog a lelki élete, de még mindig tolerálhatóbb koordinátája van a sajnálom - idegesít koordináta-rendszerben.

Miért vagyok körbevéve ilyenekkel? Vagyis inkább, miért ilyenek az emberek? Miért nem tudnak szeretni valamit BÁRMIT annyira, hogy az igaziból érdekelje? Miért nincs embereknek hobbija, kedvenc zenekara, aranyos szokása. Mit csinálnak úgy általában?

(Tudom, hogy más szemében a szálkát, sajátomban meg a gerendát se...)

Hogyan nem randizok manapság a fészbukkon

Fiú:  kérdés.. magácska párkapcsiolagosan- boldog?..v nem..esetleg facér?.
Moi: Oh hàt perpillanat facér, de nem randiképes
Fiú:  ja facéron, ez vicc..akkor delete

Na most akkor mit is várok úgy amúgy? (meg ne kérdezzétek, hogy de miért nem randiztam vele, mert ugye nem kell ecsetelnem a színvonalat after all)

Tudom, hogy oltári nagy klisé, de most tényleg muszáj új életet kezdenem.

Akkora szájba rúgást kaptam 31-én, (Fej vagy gyomor?) hogy azóta is hápogok. De legalább tényleg beláttam, hogy ez így nem megy tovább. Tudom, hogy számtalanszor "végleg beláttam" ezt már idén is, de ez most nagyon megfektetett.

Még pontosan nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, de ilyen szomorúan és kétségbeesetten is rég kezdtem évet.  Pedig még szerelmes és magányos se vagyok. Epic.

Terveimet meg Gyömbi annyira jól vázolta, hogy inkább csak idelinkelném 2014-es terveimet Azzal a módosítással, hogy én NEM szexeltem 8 alkalommal idén, nekem a bokám inverz hajlata fáj (értjük?),  én nem írok szakdolit, de cserébe 10 kilót akarok fogyni.