Domináns, elnyomó személyiség vagyok. Eddig se volt titok, eddig is tudtam magamról. Baromi nehéz megállni, hogy ne erőltessem magam mindenkire. merthogy aki nem ilyen domináns, az szó nélkül alám fekszik. És néha már túl későn veszem észre, hogy elvesztettük a közös platformot. 

A szokásos
"Hova menjünk?" "Nem tudom, ahova te akarsz" "Akkor ide." "Jaj mindig az van amit te akarsz" elképesztően frusztrál, de egyszerűen a határozatlanság, a döntésképtelenség annyira, de annyira, de annyira kihoz a sodromból, hogy kénytelen vagyok valamit csinálni, különben felrobbanok. A noszogatás "naaa, mondd meg te" meg a "de nekem tényleg mindegy" duó vége úgyis az, hogy az lesz amit én akarok, csak már mindenki felidegesíti magát. Én nem tudom emberek miért nem képesek meghozni a legegyszerűbb döntést se. A keményeket meg pláne. Értem én, hogy egyszerűbb egyrészt nyafogni, másrészt megvárni, míg a másik fél dönt. Nade kérem. Engem kiskorom óta arra neveltek, vagyis azt láttam magam körül, hogy ha útelágazódáshoz érünk, legyen az bármilyen kicsi, akkor rá kell lépni az egyik útra, és haladni. Még mindig kisebb kudarc visszamenni háromnegyed útról, mint ott topogni, míg nem lesz más lehetőségünk, és mások döntései miatt kell rálépni valamelyikre.

Mindig is többet gondoltam magamról, mint ami vagyok. De ennél kicsit rosszabb, hogy másokról is többet gondolok, mint amik. Nehezen, de leszoktam arról, hogy meg akarjak változtatni mindenkit. 
Elengedni, megszokni, elfogadni (!!) és helyén kezelni. És így szeretni! Legyen ez a mottó az októberre.

(Hogy saját szavaimat ne cáfoljam meg a blog régebbi bejegyzéseivel azt azért elmondom, hogy ha sírok is, hogy minden szar, és rettenetesen minden szar akkor is okkal maradtam benne a helyzetben. Lesz jobb, most is jobb, és megérte maradni. Persze ettől még NAGYON szar volt minden, és most is nehéz.)

A tegnapi/mai éjszaka alvás helyetti foglalkozásának lényege az volt, hogy vajon a saját énképem mennyire fedi azt le, a mások által rólam gondolt képet. Nem jutottam dűlőre, tekintettel, hogy nem volt kontrolcsoportom. De ez azért érdekes és izgalmas kérdés.

Én tegyük fel azt gondolom, hogy egy jófej, vicces, kicsit pikírt lány vagyok. Aki elmegy a világvégére is ha kell a barátaiért, de nem feltétlenül akarom, hogy ezt sokan tudják rólam. Mert ugye akkor elég messze, elég sokat kell menni. Mert ugyanakkor néha azt is érzem, hogy én ugyan elmennék, de értem nem menne el senki sokmindenki. Meg hogy vicces pikírt, az vajon nem úgy jön-e le, hogy tahó. meg bunkó. Mert ugyan néha az vagyok, de az esetek döntő többségében csak viccelkedve. De ugye ezt egyrészt nem lehet mindig utána mondani, hogy jaj csak vicceltem (mert ugye az a LÉNYEG, hogy értse az akinek mondom, hogy csak viccelteeeem) másrészt ugye :

Azért az már elképesztő pofátlanság, hogy minden nyomorult bloggerlány is már az esküvőjét nászútját tutujgatja. Egyrészt én megtiltanám a boldog embereknek a blogírást, másrészt meg ugyanez. 

Valóban kicsit sokat kattogok ezen mostanában, én is érzem. De egyszerűen nem értem, hogy mi a fasz baj van a világgal, meg velem. És már  nagyjából teljesen nem is hiszek abban, hogy egyszer majd jó lesz, meg én is boldog leszek és valaki ágyba hozza a kávét, hanem gyakorlatilag tenyészállatként nézek minden vállalható fazonra, és azon morfondírozok, hogy vajon mennyire nézne ki hülyén, ha megkérdezném tőle.

Létezik-e szánalmasabb facebook kiírás, mint a "kitakarítottam hatszázhuszonnégy embert az ismerőseim körül, ha ezt látod, te maradtál". Iszonyat proli. És legszívesebben annyit írnék rá, hogy baszdmeg a maradékodat. De ezt mégse lehet, mert ellenben a fenti (hasonlóan paraszt) mondattal, ilyet nem illik mondani. Kettős mérce.

Annyira elegem van a saját életemből, meg a másokéból, meg a baszogatásokból (rendesen bullied vagyok baszki), hogy egy kis időre meg is öltem a profilomat. Legalább meglátom, hogy valóban a facebook ölte-e meg az ego-blogolást, vagy amúgy sincs értelmes 150 karakternél hosszabb mondanivalóm a világnak az esetek nagy többségében.

Megvan a pillanat, amikor valaki, akitől nem akarsz _tényleg_ semmit, még szexet se, és 3. éve lelkesen rajong, majd az esküvőn elkezd mással flörtölni én meg KIAKADOK?? Hát nehogy már. Úgyhogy gyorsan bevetettem magam (=két kedves mondat, ebből az egyik az az, hogy hozol nekem még egy jégert?), azóta meg nem bírom lerázni, és agyfaszt kapok. Valószínűleg az ilyen jellemtelen emberekkel van tele a pokol.

Minden évben megfogadom, hogy ez az év (aztán persze leredukálom, hogy ez a nyár, majd ez a hónap) jó lesz, és nem készítem magam ki teljesen. Ennek örömére az idei augusztus gyakorlatilag a teljes idegösszeomlás közeledését hozta. Most nagyjából bármikor és bármin el tudom bőgni maga, közben konstansan rettegek, hogy egyáltalán hogyan úszok ki abból a szarból, amibe belekevertem magam. Mert úgy tűnik, hogy amihez érek, abból nem arany lesz, hanem takonnyá válik. Valami toxikus takonnyá. Ragacsossá, hogy nehéz legyen tőle megszabadulni. Nagyjából olyan rossz helyzetben vagyok, mint ezelőtt 3 évvel, vagyis inkább rosszabban.

Ezért is, nem írok, mert ezt szavakba se lehet önteni. Más meg nem nagyon van, csak szomorúság.