Domináns, elnyomó személyiség vagyok. Eddig se volt titok, eddig is tudtam magamról. Baromi nehéz megállni, hogy ne erőltessem magam mindenkire. merthogy aki nem ilyen domináns, az szó nélkül alám fekszik. És néha már túl későn veszem észre, hogy elvesztettük a közös platformot. 

A szokásos
"Hova menjünk?" "Nem tudom, ahova te akarsz" "Akkor ide." "Jaj mindig az van amit te akarsz" elképesztően frusztrál, de egyszerűen a határozatlanság, a döntésképtelenség annyira, de annyira, de annyira kihoz a sodromból, hogy kénytelen vagyok valamit csinálni, különben felrobbanok. A noszogatás "naaa, mondd meg te" meg a "de nekem tényleg mindegy" duó vége úgyis az, hogy az lesz amit én akarok, csak már mindenki felidegesíti magát. Én nem tudom emberek miért nem képesek meghozni a legegyszerűbb döntést se. A keményeket meg pláne. Értem én, hogy egyszerűbb egyrészt nyafogni, másrészt megvárni, míg a másik fél dönt. Nade kérem. Engem kiskorom óta arra neveltek, vagyis azt láttam magam körül, hogy ha útelágazódáshoz érünk, legyen az bármilyen kicsi, akkor rá kell lépni az egyik útra, és haladni. Még mindig kisebb kudarc visszamenni háromnegyed útról, mint ott topogni, míg nem lesz más lehetőségünk, és mások döntései miatt kell rálépni valamelyikre.

Mindig is többet gondoltam magamról, mint ami vagyok. De ennél kicsit rosszabb, hogy másokról is többet gondolok, mint amik. Nehezen, de leszoktam arról, hogy meg akarjak változtatni mindenkit. 
Elengedni, megszokni, elfogadni (!!) és helyén kezelni. És így szeretni! Legyen ez a mottó az októberre.

(Hogy saját szavaimat ne cáfoljam meg a blog régebbi bejegyzéseivel azt azért elmondom, hogy ha sírok is, hogy minden szar, és rettenetesen minden szar akkor is okkal maradtam benne a helyzetben. Lesz jobb, most is jobb, és megérte maradni. Persze ettől még NAGYON szar volt minden, és most is nehéz.)