Na az úgy volt/van, hogy viszonylag hosszú időt töltöttem el ilyen-olyan pszichomókusok és terápiák közelében, érdekel a pszichológia, szeretem a pszichológusokat (juj), szeretem megérteni a folyamatokat, és egyenesen imádok Zsófival és Juccal ilyenekről beszélgetni.
Halál szexi, amikor három pohár bor után elhangzik a kognitív disszonancia.

Az ezózás, a mantrázás, a szép gondolatok, a peace love unity, a feng shui, az angyalok viszont a halálom. Nem tudom megérteni, hogy felnőtt emberek hogyan tudnak ilyen hülyeségekben hinni, és eszerint élni. Mint ahogy a homeopátiában sem hiszek - éljenek a kemikáliák, úgy ezekben a földöntúli hit dolgok is halálba idegelnek. (Mindazonáltal a szerencsesütiben, a kéményseprőkben vakon hiszek, soha nem mennék át létra alatt, és kiborulok, ha kiömlik a só. Szóval én is érzem, hogy sántít az alap elméletem valahol)

2009-ben megjelent egy könyv áááámerikában (hol máshol), a Happiness project. Egy nagyon kedves ezózó barátnőm küldte el nekem, majd 2010-ben itthon is megjelent Boldogságterv címmel (itt a blogban is a fordításra fogok hivatkozni), gondolván hátha kicsit szelídít a szigorúságomon.
Az egyik első bekezdésben ezt olvastam. "Egy április reggelen, ami ugyanolyan volt, mint a többi, hirtelen ráeszméltem: az a veszély fenyeget, hogy elpazarolom az életem. [...] Egyáltalán, mit várok az élettől? - kérdeztem magamtól. Hát... boldog akarok lenni". 2009-ben én 28 éves voltam. 24 (?) évesen, amikor azt éreztem, hogy vége a világnak, és gyakorlatilag teljesen elszakadva a valóságtól beszottyadva elhúztam magam az első pszichómhoz, akkor szó szerint ezt mondtam neki. Éreztem a sorsközösséget a könyv írójával, lássuk be.

Magammal is meghasonulva így aztán elhatároztam, hogy megpróbálom végigvinni a könyvet (minden évben elhatározom, de idén legalább januárban jutott eszembe). Havonta egy target, és 12 hónap múlva minden szebb és jobb a világ. Ugye...
(mondjuk ezt a másik blogba kéne, nem Zs?)