Arra gondoltam, hogy törlöm a gecibe az előző bejegyzést, mert ekkora köcsög még én se lehetek. De aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen de... ekkora köcsög vagyok. Úgyhogy marad.

Mingyááááá Orfű <3

Én tényleg (és most minden irónia meg gonoszkodás nélkül mondom, hogy tényleg) nagyon nagyon örülök, ha hozzám közelálló emberek boldogok. Boldogok az új/régi kapcsolatukban. Mert az egy jó dolog. Meg legalább addig is nem nekem kell a nyomorával foglalkoznom. Bárcsak én is így lennék (ezt meg irigység nélkül mondom).

Ámde... elmondhatatlanul nem érdekelnek ezek az arcok engem. A lehető legkevésbé sem. És tényleg hatalmas köcsögnek érzem néha magamat. De egyszerűen a legkisebb mértékben sem érdekel a kedves barátnőim, barátaim új csajai, pasijai. Kurvára nyűglődve megkérdezem, mert tudom, hogy ILLIK, meg amúgy is biztos szívesen beszél róla (mondjuk miért azt nem tudom, mert én kb annak örülök, ha azt se tudjk, hogy ha éppen van valakim, mert egyszerűen nem szeretek róla beszélni) és nagyjából a harmadik mondatnál kapcsol ki az agyam. Pedig velem tényleg lehet beszélgetni. Szívesen hallgatom a munkahelyi sztorikat, a gyerekől a sztorikat (tényleg!), a kutyáról a sztorikat, az esküvőről meg a lánybúcsúról (mondjuk feltéve, ha nem a szupergáz kínos kategóriáról van szó, ami amúgy épp most valós veszély), az autókról, a politikáról, a zenéről, a félredugásokról, a sorozatokról, a piálásról, paizásról, randikról, tinderezésről az anyámfaszáról... De a beteljesedett és működő kapcsolat nem hoz lázba. Mármint... egyszerűen az van, mindenkinek volt/van/lesz.

Je suis legrosszab barát.

Persze majd magamba nézek, és rájövök, hogy igazából csak egy iriny genya vagyok, egy Grú, egy Szörnyeella de Frász, maga Maleficent...

Rendkívül selejtesnek és lustának érzem magam, mert ugyan kb heti 8 óra munkám van összesen, és mégse vagyok képes sportolni, élni, szocializálódni, úgyegyáltalán VALAMIT csinálni magammal. Most, hogy itt a kutya legalább kénytelen vagyok kimenni az utcára, de nekem még a (kölcsön)kutyám is antiszoc, uh leginkább kettesben dünnyögve bandukolunk az aszfalton. Igen, mert nem szereti a füvet se.

Az se segít a dolgon, hogy az ember akivel nem is jártam, de azért kirúgott (nice) végülis nem úgy gondolta. Így aztán fáraszthatom magamat azzal, hogy szándékosan NEM gondolkodom ezen az egész elbaszott dolgon.

(mike meg ne töröljön a listájából, mert úgyis mindig visszatérek)

A nap jósága, hogy meglátogatott mike minket, és kutyáztunk meg csevegtünk. (Legutóbb ez cirka 8 éve történt meg)

A nap bénázása, hogy tökre eszembe volt, hogy menőzhetnénk egy oldschool freeblog szelfivel, aztán kb 3 perc alatt felejtettem el. Cöh...

Milyen sokan lamentálnak mostanában azon, hogy az egoblogok ideje lejárt, meg a blogolás ógy önmagában nagyjából kifújt.  Facebook, meg a twitter mindent átvett, nincs idő, igény érdeklődés a hosszú elmélkedésekre. 

Visszagondolva nagyon jó, hogy anno a freeblog indulásakor / csúcs időszakában benne lehettem ebben az örületesen sokszínű, és izgalmas társaságban. Mindig kicsit úgy éreztem, hogy oda csak a "menő" bloggerek írnak (akik tudnak is írni, meg mondanivalójuk is van) és én csak a kispadról figyeltem őket. Még a blogtalikon is. Pedig nem voltam már akkor se az a szemérmes leányzó. De valahogy néhány tényleg jól sikerült poston kívül (főoldal meg dícsérő hozzászólások nagyágyú bloggerektől, de örült a fejem neki...) sose volt nagyon izgalmas. Inkább tényleg csak napló, meg élményszösszenetek rögzítése a végeláthatatlan jövő számára (nem számolva a freeblog teljes elhalálozásával, és az én lenemmentésemmel)

De szerintem - és erre akartam kihegyezni ezt a szentimentire sikeredett postot- a blogolás örök, az egoblogok újra feltámadnak hamarosan, és lesz egy új, cuki blogger generáció, akikkel együt lehet izgulni.

Komolyan kérdezem, hogy kit kell leszopni ahhoz, hogy a havervagy.hu levlsitájáról le tudjak iratkorzni? Nekem ez tönkre teszi az életem...

Már megint csak annyit tudok mondani, hogy a picsába annyi minden történik, és mégse történik semmi. Egyrészt utálom, hogy a fészbuk megölte  ablogot, másrészt utálom, hogy elment a módzsóm teljesen az írástól. Nem mintha valaha tudtam volna írni, de azért ez mindennél szánalmasabb, ami blogolás néven most fut.

A múlt hetem különösen szürreálisra sikeredett. Hétfőtől vasárnapig csak néztem, mint hal a szatyorban. Kezdve onnan, hogy iszonyatosan beszopódtam egy mlm-be, mert nyomorék vagyok, és nem tudok egyes embereknek nemet mondani. Kiemelném, hogy már NAGYON sokat fejlődtem, és pl ismeretlen kreténeket már simán elhajtok, de azért amikor közeli ismerősöm/barátom kezd el zaklatni ilyenekkel, akkor inkább belemegyek, csak ne bántódjon meg senki. Lúzer, tudom. LÚZER.Most legalább lesz min szoronganom megint.

A keddi randit inkább felejtsük el, vagyis főleg az utána következőket, mert amíg még ott magában a szituban (ahova tényleg nem értem hogyan keveredtem, de ezt hagyjuk is) nem is volt rémes, sőt.. addig az afterlife egyszerűen maga a kénköves sárkányhányás. Furcsa, érthetetlen, zavaros. És mondtam már, hogy érthetetlen is? (ide kapcsolódóan belinkelném mikét, aki megírja azt is, amit én nem tudok.)

Az egész szorongásom és teljes zavarodottságom (ja még volt egy pénteki wtf este is, de azt majd máskor) odáig terjengett, hogy a szombati estét tökéletesen vállalhatatlan módon egy exemmel töltöttem, és pirosan fájó szájig smároltunk.