Végülis ma már 3 órát aludtam egyhuzamban. A tegnapi 40 perc után mit panaszkodok...

Amúgy a statisztikák alapján Gyömbi a legnagyobb fanom.
<3 :)

Egészen komolyan elgondolkoztam, hogy miféle embernek gondolhatnak engem a barátaim (?), ha a következő hangzott el tegnap:

"Tényleg annyira örültem, hogy kerestél, mert olyan rég találkoztunk (csak én szoktam őt keresni). Akartalak annyiszor hívni, csak tudtam, hogy magad alatt vagy, és nem akartam a saját boldogságomat (friss férj, friss gyerek, új ház, hepinessz) az orrod alá dörgölni, Mert biztos rosszul esik, hogy én ilyen boldog vagyok és tökéletes életet élek (eh...), te meg hazamész egyedül és tudom, hogy minden szar a melóban is."

Hány sebből is vérzik ez? Nem beszélve arról, hogy TÉNYLEG az rólam a benyomás, hogy nem tudok örülni mások örömének? Hogy engem nem tölt el jó érzéssel, ha másnak bejött az élet? Hogy én azt szeretem, ha a szomszéd tehene is megdöglik? Itt különösen olyan valakiről volt szó, akit tényleg közel érzek magamhoz.

Remélem ez csak bénácska fogalmazás meg mellémondás volt, és nem ez vagyok én. Mert ha igen, akkor komoly problémák vannak.

Ha a "Miért kezdtél ki velem?"-re a "Mert te voltál az egyetlen szingli pasi a buliban." nem adekvált válasz, akkor nem tudom mi az.
Persze megsértődött.

Menni vagy maradni örök kérdésben én általában egyet nem értek.

Elmenni úgy, hogy ez az "utolsó lehetőség" és itthon minden összedőlt körülöttünk - nem lehet. Képtelenség.

Én mostanában is nagyon kacsingatok kifele, megint. Nem azért mert itthon minden szar (az is, de mindegy), hanem mert hiányzik. Minden. A más levegő, a más impulzus, a kicsit egyszerűbb mindennapok. De most, jelen állapotomban, idegállapotban, érzelmi csődben nem tudnék nagyobb büntetést elképzelni, minthogy emigrálok 2000 km-t. A családomtól, anyukámtól, attól a nagyon néhány embertől, akik tényleg fontosak nekem. Mert egy ilyen nekiindulás akkor is meggyötri az embert, ha amúgy teljesen fasza minden.

Szóval fiatalok, úgy nem lehet menni, hogy egy végső nagyot ugrunk a sötét szakadékba, mert akkor jön a "itt is minden szar".

Nagyon szeretek utazni. Egyedül is (vagy inkább egyedül.). Nem azért mert ennyire antiszoc vagyok - vagy de - , hanem mert inkább megyek egyedül, mint olyan partnerrel, aki abszolút nem passzol hozzám utazási stílusban. Nem vagyok őrült városnéző, de azért szeretek császkálni, nem vagyok világ lustája, aki csak a tengerparton fetreng, de azért lazán tudok 3 napot semmit se csinálni, nem vagyok vásárlásmániás, de ha épp olyan napom van, akkor simán elvásárolgatok 6 órát egyhuzamban. Értjük ugye? Na és éppen most (?) nincs olyan partner, barát, pasi, ismerős, travelbuddie, aki legalább nagyjából passzolna a szokásaimhoz. Így hát inkább megyek egyedül, és nem bánom.
Nagyon - nagyon el akarok menni Délkelet - Ázsiába, ezen belül Vietnam, Kambodzsa, Mianmar, kicsit a Fülöp - szigetek ami izgatja a fantáziámat. India különösebben sose vonzott, ezt mondjuk meg nem magyarázom, hogy miért, mert a többi meg nagyon. Ez volt ugye a januári terv, de szokás szerint keresztül húzták). Rongyosra olvastam a kk blogot, irtózatosan irigykedtem már akkor is, és mindenképp egyszer nekifutok egy hosszabb kirándulásnak erre.
Dél-Amerikában is kéne kicsit csatangolni (igen, ezt Panamerikana blogot is rongyosra olvastam), az USA-ban mindenképp, de talán azt később is ráér, meg Afrika nem túl veszélyes részein.
Most arról álmodozom, hogyha végre tényleg vége lesz már 2013-nak, akkor lesz annyi szusszanásnyi időm, meg energiám, hogy legalább el tudom kezdeni kihúzogatni ezeket a bakancslistámról.