2014. március 30., vasárnap

Értem én, hogy nagyon örülnek az új metrónak az emberek (nem), nade hogy a karcsiszemüveges kisfiúval a szatyros néni verekszik, hogy elsőként pillanthassa meg, majd megtapsolják a beérkező szerelvényt. Hát én nem értem egy kicsit se. Ők vajon Londonban, Párizsban is metróznak egyet, csak azért, mert még nem volt azon a járaton? Meg néha mennek egy kört a Combinoval, és direkt lementek a Balatonra amikor elindultak az Intercityk?
Biztos én vagyok a megkeseredett, semminek nem örülő vénasszony, de az én életemben nem volt ez ekkora esemény. (demagógiaként ide szúrhatom, hogy pláne amennyibe került)

2014. március 13., csütörtök

És akkor még egyszer a kuvaanyját a blogmotornak, hogy ha telefonról kommentelek, akkor dupláz. Vagy csak én vagyok ilyen atom szerencsétlen? Segítsetek!

2014. március 9., vasárnap

Arra a szomorú dologra jöttem rá, hogy néhány ember úgy van az életemben igen rég óta, hogy igazából nem is őt kedvelem, hanem valakit, akit elképzelek, hogy ő milyen. A "better version of him/her", aminek gyakorlatilag nincs köze ahhoz, aki valójában ő. Sőt, tulajdonképpen ugye csak a szerintem jobb változat. Amilyen barátokat én szeretnék magamnak, nem azok, akik vannak. Alig van egy ugrásra a képzeletbeli barátoktól. Ez azért elég gáz.

2014. március 5., szerda

Ma arra a rémes dologra jöttem rá, hogy pont egy éve tart ez az áldatlan állapot. Pont egy éve élek teljes, totális stresszben, nem volt olyan nap, hogy ne szorongtam volna a munkámon. És ez kibaszottul rettenetes, lássuk be. Nem az, hogy van az embernek egy két rossz hete, amit kibekkel valahogy, lefogy (vagy felhízik), aztán megoldódnak a dolgok (vagy nem), és akkor megnyugszik. Nem. Gyakorlatilag a folyamatos gyomorgörcsben élek, állandóan bőgök, nem tudok aludni,  és ez lássuk be eléggé meg is látszik rajtam. Iszonyú karikásak a szemeim, olyan színem van, mint egy halottnak, a hajam is borzasztó állapotban van, a gyomrom kivan, ég, fáj, tönkrement. És persze ma is megállapítottuk, hogy "hát egyszer már csak vége lesz". Igen, reméljük, hogy egyszer már vége lesz. De még mindig nem látom, hogy mikor.