- van kedvetek elmenni este vacsizni, vagy itthon együnk ma?
- nekem mindegy, döntsd el te.
- ok, akkor nézzük meg a hüttét.
....

- mindig az van amit az Évi akar, tökömbemár...

Story of my life :)

Na az úgy volt/van, hogy viszonylag hosszú időt töltöttem el ilyen-olyan pszichomókusok és terápiák közelében, érdekel a pszichológia, szeretem a pszichológusokat (juj), szeretem megérteni a folyamatokat, és egyenesen imádok Zsófival és Juccal ilyenekről beszélgetni.
Halál szexi, amikor három pohár bor után elhangzik a kognitív disszonancia.

Az ezózás, a mantrázás, a szép gondolatok, a peace love unity, a feng shui, az angyalok viszont a halálom. Nem tudom megérteni, hogy felnőtt emberek hogyan tudnak ilyen hülyeségekben hinni, és eszerint élni. Mint ahogy a homeopátiában sem hiszek - éljenek a kemikáliák, úgy ezekben a földöntúli hit dolgok is halálba idegelnek. (Mindazonáltal a szerencsesütiben, a kéményseprőkben vakon hiszek, soha nem mennék át létra alatt, és kiborulok, ha kiömlik a só. Szóval én is érzem, hogy sántít az alap elméletem valahol)

2009-ben megjelent egy könyv áááámerikában (hol máshol), a Happiness project. Egy nagyon kedves ezózó barátnőm küldte el nekem, majd 2010-ben itthon is megjelent Boldogságterv címmel (itt a blogban is a fordításra fogok hivatkozni), gondolván hátha kicsit szelídít a szigorúságomon.
Az egyik első bekezdésben ezt olvastam. "Egy április reggelen, ami ugyanolyan volt, mint a többi, hirtelen ráeszméltem: az a veszély fenyeget, hogy elpazarolom az életem. [...] Egyáltalán, mit várok az élettől? - kérdeztem magamtól. Hát... boldog akarok lenni". 2009-ben én 28 éves voltam. 24 (?) évesen, amikor azt éreztem, hogy vége a világnak, és gyakorlatilag teljesen elszakadva a valóságtól beszottyadva elhúztam magam az első pszichómhoz, akkor szó szerint ezt mondtam neki. Éreztem a sorsközösséget a könyv írójával, lássuk be.

Magammal is meghasonulva így aztán elhatároztam, hogy megpróbálom végigvinni a könyvet (minden évben elhatározom, de idén legalább januárban jutott eszembe). Havonta egy target, és 12 hónap múlva minden szebb és jobb a világ. Ugye...
(mondjuk ezt a másik blogba kéne, nem Zs?)

Ijesztő mértékben költekezem, mit csináljak, ez az egyetlen örömöm. Meg az ivás - de az is ugye pénzbe kerül. Zsófi izgul, hogy túllő a célon, holott semmivel sem vagyok lemaradva mögötte, ÉS még nem is izgat a dolog. Szánalom a köbön. Persze elnyünnyögni ezt nem nagyon lehet, mert ugye kinek? Aki szintén nyomorban van, azzal maximum az "igen, én is" "igen, ismerem" "igen, basszameg" frázisokig jutunk. Aki meg nem nyomorult, az meg nem érti, még akkor se, ha amúgy szokott nyomorult lenni. De a csodálatos elme ezeket eltörli, amikor éppen jó, akkor nem emlékszik a rosszra. Ezt már megfigyeltem. Én is nehezen értem a siránkozást, amikor én jól vagyok. Hogy a viharba nem emlékszik az ember arra, hogy milyen bömbölni a reklámokon is, meg éjszakékon át azon agyalni, hogy hol a tökömbe rontottam el az életemet. És mégis ez, amikor jó, akkor nem felidézhető érzés. Hálistennek, teszem hozzá. Ki akarja rosszul érezni magát, amikor jól van (képzavar?).

Persze a jó dolgok legalább addig felhúzzák az embert, hogy legyen ereje kedve kikelni az ágyból hétfő reggel. Például a péntek abszolút 10 pontosra sikeredett, kedvenc blöcs lányaimmal letaroltuk a Mannát, Juc a ruházatunkat gyilkolta le, én a lépcsőket - abszolút nem időjáráskompatibilis felszerelésben, Zsófi pedig megengedte (nem), hogy inkább mi beszéljünk telefonon helyette. "Ma én kezelem Zsófi telefonját, miben segíthetek" :))

Na történt kettő jó dolog is ma.

Egyrészt voltam fodrásznál, ami jó. Egész jó lett a fejem. Bár ugye semmi őrület, meg lendület - csak egy kis diszkrét fazonírozás. Mégse legyen sátorhajam.

Másrészt az aksi kérdés is megoldódott. Hurrá. Ez is jó hír.
És ma már ki is takarítottam, úgyhogy tényleg már nem annyira vészes a helyzet.

Meg majd mesélek a happiness projectről is :)

Az elmúlt hónapok abszolút mélypontja azért az ma volt, amikor indultam volna a dolgomra, letakarítottam a kocsit (helló hó), majd az kurvára nem indult el, és 0 (azaz NULLA) darab embert bírtam felhívni, hogy segítsen már bebikázni ezt a szart. Akkor ültem egy kicsit a hidegben és sírtam. Aztán felhívtam mindenkit, hogy nem megyek ma se dolgozni, se edzésre se sehova Bejöttem a lakásba, és bömböltem vagy egy órát.
Foreveralone.

Most amúgy meg nem is menstruálok, hanem vetélek szerintem, mert ami meg ahogy meg amilyen fájdalmakkal jön, az biztosan nem normális. Too much information, én is érzem.

(bakker van olyan, hogy period pain tumbli... beszarok)

Ja amúgy meg persze hatalmas idióta vagyok munka fronton is.

Mert amikor nagy pofával közöltem a brit egységnek, hogy én, ennyiért biztos nem, akkor még nem tudtam, hogy a, amire számítok annak a töredékét se kapom meg év végén b, olyan szinten kilátástalan az itthoni 2013-as helyzet, hogy botrány (= újból úgy tűnik egy forintot nem fogok keresni megint). Most persze már írtak, hogy hát akkor köszi a halakat, de találtak valakit aki ennyiért is, meg amúgy is. Na hát facepalm.

A nem kicsi terhesparát mindenki vérmérséklete szerint végigizgulta velem - ezúton is köszi. Tulajdonképpen azt megállapíthatjuk, hogy rajtam kívül mindenki felkészült már az ügyre, úgyhogy legközelebb akár maradatok is "úgy" :) Nem igazán értem, honnan tört rám ennyire (eddig is, de most aztán hajaj), gondolom az, hogy mindenki terhes, gyerekes lett, én meg a szokásosnál is magányosabb vagyok. Nyilván én is tudom, hogy nem ez a megoldás (ide ne kommentoljon valaki valami nagyon okosat, mert besírok), de azért néhány hétig egész izgi volt azon izgulni, hogy most akkor hogyan tovább.

Legalább a karácsonyi minidugásom alanya örökre bevonul a szótárunkba, mint gyermekem apja. Na lássuk be ő is jó nagy tahó - pedig nem gondoltam volna első körben. Újabb lecke, hogy ne ítéljünk első ránézésre. Én viszont felnőtt módon (!) nem írtam neki sms-t a pénteki találkozásunk után (hogy jó nagy tahó). Megkímélve saját magamat egy nagyon kínos a, nemválasztól b, tenagyonszánivagy választól.

Marad tehát my friend, Patrick a tv-ben, és a senki sem ültetheti Bébit a sarokba. <3

Úgy tűnik, mostanában ez divat. Én is meghallgattam a volt barátnő hiányát igen hosszasan a múltkor. Mondjuk végre megdugott valaki, szóval akár az anyja otthonkájáról is beszélhetett volna. (bár sajnos így aztán jelentősen csökkentek részemről és részéről is a további bagolyirtások esélyei, pedig egész biztatóan kezdődött az ügy). Legalább nem kövérezett le. Nade akkor is.

Elhatároztam (érezzük...), hogy aranyos csajos randizós vidám blogot fogok írni.

Úgyis rájöttem 2012-ben, hogy már nem leszek se Beyonce, se Kálmán Olga. (Ennyit az évértékelésről.) Úgyhogy aranyos, 6 évvel ezelőtt aktuális életemet fogom élni, mert legalább most megengedhetem magamnak azt az életet, amit akkor akartam.

Megpróbálok hozzászokni ahhoz, hogy a freeblog nem szeret. Se engem, se mást. Azért remélem nem kell örökre elszöknöm. Mondjuk ha valaki segítene, hogy hogyan tudnám a freeblogos szarjaimat ide biggyeszteni valahogy akkor boldogabb lennék egy picivel.

A nap amúgy legnagyobb eseménye rögtön reggel 8-kor megtörtént, amikor is a macis jégkaparómmal a kezemben olyan hátast dobtam az egyetlen jégpocsolyán, hogy azóta még akkor is sziszegek meg majdnem sírok, amikor egyedül vagyok. Nagyon fáj. nagyon lila. Nagyon nyomi vagyok.