A tényleg jó, vidám, izgalmas és érdekes nap ellenére épp 10 perce hüppögök egy weboldalon (!!).

What the hell?

Nálatok is két féle pénztáros van? 

Az egyik őőőőőőőrült lassan húzza le a krumplit. nem találja a vonalkódot, felveszi a szemüveget, "Marika ez a harmincnégyes? Nem találom sehol a pórét.." (upgradelt változatban esetleg az "Ez micsoda?")

A másik az meg olyan gyorsan csipog le mindent, hogy még csak a nyomorult zacskót tudtam kinyitni (két ujjat megnyálazva, igényesen), ő már végzet "Kettőezerháromszáznyolcvanöt. Matricát gyűjti?", tiszta zavarba jövök a pakolás - fizetés kombó miatt, nem tudom bepatentolni a pénztárcámat, a mögöttem levő már cicceg, kiszórom az aprót, és agyfaszt kapok.

Miért kell az embert stresszelni?

Annyira awesome napjaim vannak mostanában egyhúzásra, hogy magam se hiszem el.

Ma meg különösen isteni délutánom volt, meg ráadásul hatalmas ötletcunamink volt, remélhetőleg néhány héten belül valami jó dolog fog itt történni. vááááá

Igen - igen szeretjük a mániás szakaszt, sokkal menőbb, mint a depis rész  :)

Amúgy az elég érdekes, hogy egy igen kudarcos (fél) hét után mennyire magamra tudom venni a dolgokat (a szokásosnál is jobban). És három (plusz egy, de abba még nem vagyok biztos) szakmai és magánéleti visszautasítás után iszony gyorsan visszamenekültem a képzeletbeli kis világomba, és szarok a farmra a továbbiakban. És mindehhez még csak csütörtök van.

Írtam egy hosszú postot az élet nagy dolgairól, és közvetve a tegnap estémről, aztán meg belemélyedtem mások blogjába. Új blogokba, ismeretlen emberek életébe. És végül nem postoltam ki a hosszú bejegyzést életről szerelemről barátokról. Mert egyrészt rájöttem, hogy baromira nem tudok írni (erre néha rájövök), másrészt arra is rájöttem, hogy mennyire nem becsülöm azt meg amim van, és inkább siránkozok azon, hogy mi nincs. És ezt végképp nem szeretném a világ elé tárni.

Maradjunk inkább csak felületesek.

Úgyhogy inkább most ide csak annyi kerül, hogy elvesztettem egy fél pár cipőt a lakásban. Mégis hogyan?

Szegénységi bizonyítványomat kiállítva ezennel kijelentem, hogy életem legnagyobb könyvszenvedését a Száz év magány okozta. (szorosan mögötte a Szerelem kolera idején). Csak azért olvastam el mindkettőt, mert elkezdtem, és amilyen debil vagyok, ha elkezdek egy könyvet, azt muszáj befejeznem is. Értem a nagyságát, de nem érzem. Értjük?
Azon meg csak csöndben fintorgok, hogy amikor valaki meghal, (vagy beteg lesz,) akkor persze mindenki a legnagyobb rajongójává válik. Aki meg RIP xy megjegyzést tesz közzé a fészbukkon, azt azonnal törlöm.

Biztos velem van a baj, ezt már régóta tudjuk. De annyira nem találom a helyem. Annyira nem értem az embereket. Annyira nem tudok azonosulni semmivel. Nem tudom megérteni a motivációkat, még kevésbé az eredménytelen szélmalomharcokat. Hogy miért a saját ellensége valaki. Hogy miért kell iszonyatosan túlkompenzálni (majd rám ripakodni, hogy de nem is). Miért gázabb bevallani azt, hogy a helyzet nem jó, a helyzet tarthatatlan, és nagyjából azt se tudom, hogy merre van előre, minthogy csak időm nincs a dolgokat kibogozni. 
Vagy direkt nem akarni elérni a kitűzött célt. Két lépéssel előtte addig pörögni forogni, amíg végül visszafelé elindulni.

Biztos jobb előre menekülni, mint egy helyben toporogni. Mint én. Mert nagyjából ahhoz is meg kell erőltetnem magam, hogy kikeljek az ágyból, és ne aludjam át az életemet. Mert amikor alszom, akkor  legalább nem azzal foglalkozom, hogy mennyire elbasztam. De a másik véglet jobb?