Még mindig kurva nehezen dolgozom be az életembe, hogy nagyon kedves jóbaráttal mostanában csak a buzibárban futok össze (anno klasszikus családmodellben apuként ismertem meg). Pedig már vagy 3 éve szokom a gondolatot. Aztán pesze agyonvág a kövtkező pillanatban a gondolat, hogy bárcsak ez lenne a legextrémebb pillanat a napomban. Merthát ugye kurvára nem.

Ugyanitt kérném a kedves ismerőseimet, hogy ne bízzatok rám több titkot, mert egyrészt baromira nem tudok titkot tartani, másrészt valószínűleg napokon belül egyész egyszerűen felrobban az agyam.