Szegénységi bizonyítványomat kiállítva ezennel kijelentem, hogy életem legnagyobb könyvszenvedését a Száz év magány okozta. (szorosan mögötte a Szerelem kolera idején). Csak azért olvastam el mindkettőt, mert elkezdtem, és amilyen debil vagyok, ha elkezdek egy könyvet, azt muszáj befejeznem is. Értem a nagyságát, de nem érzem. Értjük?
Azon meg csak csöndben fintorgok, hogy amikor valaki meghal, (vagy beteg lesz,) akkor persze mindenki a legnagyobb rajongójává válik. Aki meg RIP xy megjegyzést tesz közzé a fészbukkon, azt azonnal törlöm.

Biztos velem van a baj, ezt már régóta tudjuk. De annyira nem találom a helyem. Annyira nem értem az embereket. Annyira nem tudok azonosulni semmivel. Nem tudom megérteni a motivációkat, még kevésbé az eredménytelen szélmalomharcokat. Hogy miért a saját ellensége valaki. Hogy miért kell iszonyatosan túlkompenzálni (majd rám ripakodni, hogy de nem is). Miért gázabb bevallani azt, hogy a helyzet nem jó, a helyzet tarthatatlan, és nagyjából azt se tudom, hogy merre van előre, minthogy csak időm nincs a dolgokat kibogozni. 
Vagy direkt nem akarni elérni a kitűzött célt. Két lépéssel előtte addig pörögni forogni, amíg végül visszafelé elindulni.

Biztos jobb előre menekülni, mint egy helyben toporogni. Mint én. Mert nagyjából ahhoz is meg kell erőltetnem magam, hogy kikeljek az ágyból, és ne aludjam át az életemet. Mert amikor alszom, akkor  legalább nem azzal foglalkozom, hogy mennyire elbasztam. De a másik véglet jobb?

Értem én, hogy nagyon örülnek az új metrónak az emberek (nem), nade hogy a karcsiszemüveges kisfiúval a szatyros néni verekszik, hogy elsőként pillanthassa meg, majd megtapsolják a beérkező szerelvényt. Hát én nem értem egy kicsit se. Ők vajon Londonban, Párizsban is metróznak egyet, csak azért, mert még nem volt azon a járaton? Meg néha mennek egy kört a Combinoval, és direkt lementek a Balatonra amikor elindultak az Intercityk?

Biztos én vagyok a megkeseredett, semminek nem örülő vénasszony, de az én életemben nem volt ez ekkora esemény. (demagógiaként ide szúrhatom, hogy pláne amennyibe került)

És akkor még egyszer a kuvaanyját a blogmotornak, hogy ha telefonról kommentelek, akkor dupláz. Vagy csak én vagyok ilyen atom szerencsétlen? Segítsetek!

Cicza blogja? :(((

Ma nem jöttem rá semmi rémes és szomorú dologra se :)

Arra a szomorú dologra jöttem rá, hogy néhány ember úgy van az életemben igen rég óta, hogy igazából nem is őt kedvelem, hanem valakit, akit elképzelek, hogy ő milyen. A "better version of him/her", aminek gyakorlatilag nincs köze ahhoz, aki valójában ő. Sőt, tulajdonképpen ugye csak a szerintem jobb változat. Amilyen barátokat én szeretnék magamnak, nem azok, akik vannak. Alig van egy ugrásra a képzeletbeli barátoktól. Ez azért elég gáz.