Azért az már elképesztő pofátlanság, hogy minden nyomorult bloggerlány is már az esküvőjét nászútját tutujgatja. Egyrészt én megtiltanám a boldog embereknek a blogírást, másrészt meg ugyanez. 

Valóban kicsit sokat kattogok ezen mostanában, én is érzem. De egyszerűen nem értem, hogy mi a fasz baj van a világgal, meg velem. És már  nagyjából teljesen nem is hiszek abban, hogy egyszer majd jó lesz, meg én is boldog leszek és valaki ágyba hozza a kávét, hanem gyakorlatilag tenyészállatként nézek minden vállalható fazonra, és azon morfondírozok, hogy vajon mennyire nézne ki hülyén, ha megkérdezném tőle.

Létezik-e szánalmasabb facebook kiírás, mint a "kitakarítottam hatszázhuszonnégy embert az ismerőseim körül, ha ezt látod, te maradtál". Iszonyat proli. És legszívesebben annyit írnék rá, hogy baszdmeg a maradékodat. De ezt mégse lehet, mert ellenben a fenti (hasonlóan paraszt) mondattal, ilyet nem illik mondani. Kettős mérce.

Annyira elegem van a saját életemből, meg a másokéból, meg a baszogatásokból (rendesen bullied vagyok baszki), hogy egy kis időre meg is öltem a profilomat. Legalább meglátom, hogy valóban a facebook ölte-e meg az ego-blogolást, vagy amúgy sincs értelmes 150 karakternél hosszabb mondanivalóm a világnak az esetek nagy többségében.

Megvan a pillanat, amikor valaki, akitől nem akarsz _tényleg_ semmit, még szexet se, és 3. éve lelkesen rajong, majd az esküvőn elkezd mással flörtölni én meg KIAKADOK?? Hát nehogy már. Úgyhogy gyorsan bevetettem magam (=két kedves mondat, ebből az egyik az az, hogy hozol nekem még egy jégert?), azóta meg nem bírom lerázni, és agyfaszt kapok. Valószínűleg az ilyen jellemtelen emberekkel van tele a pokol.

Minden évben megfogadom, hogy ez az év (aztán persze leredukálom, hogy ez a nyár, majd ez a hónap) jó lesz, és nem készítem magam ki teljesen. Ennek örömére az idei augusztus gyakorlatilag a teljes idegösszeomlás közeledését hozta. Most nagyjából bármikor és bármin el tudom bőgni maga, közben konstansan rettegek, hogy egyáltalán hogyan úszok ki abból a szarból, amibe belekevertem magam. Mert úgy tűnik, hogy amihez érek, abból nem arany lesz, hanem takonnyá válik. Valami toxikus takonnyá. Ragacsossá, hogy nehéz legyen tőle megszabadulni. Nagyjából olyan rossz helyzetben vagyok, mint ezelőtt 3 évvel, vagyis inkább rosszabban.

Ezért is, nem írok, mert ezt szavakba se lehet önteni. Más meg nem nagyon van, csak szomorúság.

Kétségtelen mélypont az volt a lánybúcsún amikor a "nyár van" karaoki verzió videója egy porno klip volt...

Amilyen szomorú olyan igaz...

Az, hogy a nem-oly-rég-még-legjobb barátom nem hívott meg az esküvőjére (mert a csaja szerint mi "úgy" is barátkoztunk, pedig soha), az nem sokat dobott az önértékelésemen...