Régóta olvasom Ilonkát. Nagyon szeretem olvasni, ő a fénysugár, hogy van remény, lehet ezt az élet nevű játékot normálisabban is játszani. Én sose voltam ilyen kedves, ilyen harmonikus (még a harmóniátlanságban is), nem vagyok cuki se, az esetek nagyrészében inkább cinikus vagyok és fikázós, mint a jót kereső. De ezt tudjátok. 

Mégis most először tudtam azonosulni egy bejegyzésével úgy teljes szívemből. (És lendületből csodálkozni néhány hozzászóláson.) Ha valami elképesztő módon ki tud borítani, az a szerencsétlenkedés meg a 'amit te szeretnél' (esküszöm, hogy még a drágám-at is hallom a mondatok mögé). És annyira tudom, hogy az embert ilyenkor megszállja valami elbaszott kisördög, és úgy kezd el viselkedni, hogy maga se hiszi el. Lehet bármilyen Damon Salvatore, ha nem viselkedik úgy, akkor kb Mr.Beannel is szívesebben randizom.

(Több okból is rettenetesen sajnálom, amit a múltkor csináltam, és nagyon, de nagyon megbántam, de többek közt leginkább emiatt soha a büdös életben én nem tudok férfiként ránézni, és kezelni. Mert ez a túlzott odalevés (én erre nem tudok mást mondani) elmondhatatlanul megterhelő és fárasztó. Az én pasim legyen tökös, és kemény. És ha már most az is idegesít, ahogy rám néz, akkor azt hiszem jobb el se kezdeni)