2015. június 10., szerda

Én tényleg (és most minden irónia meg gonoszkodás nélkül mondom, hogy tényleg) nagyon nagyon örülök, ha hozzám közelálló emberek boldogok. Boldogok az új/régi kapcsolatukban. Mert az egy jó dolog. Meg legalább addig is nem nekem kell a nyomorával foglalkoznom. Bárcsak én is így lennék (ezt meg irigység nélkül mondom).

Ámde... elmondhatatlanul nem érdekelnek ezek az arcok engem. A lehető legkevésbé sem. És tényleg hatalmas köcsögnek érzem néha magamat. De egyszerűen a legkisebb mértékben sem érdekel a kedves barátnőim, barátaim új csajai, pasijai. Kurvára nyűglődve megkérdezem, mert tudom, hogy ILLIK, meg amúgy is biztos szívesen beszél róla (mondjuk miért azt nem tudom, mert én kb annak örülök, ha azt se tudjk, hogy ha éppen van valakim, mert egyszerűen nem szeretek róla beszélni) és nagyjából a harmadik mondatnál kapcsol ki az agyam. Pedig velem tényleg lehet beszélgetni. Szívesen hallgatom a munkahelyi sztorikat, a gyerekől a sztorikat (tényleg!), a kutyáról a sztorikat, az esküvőről meg a lánybúcsúról (mondjuk feltéve, ha nem a szupergáz kínos kategóriáról van szó, ami amúgy épp most valós veszély), az autókról, a politikáról, a zenéről, a félredugásokról, a sorozatokról, a piálásról, paizásról, randikról, tinderezésről az anyámfaszáról... De a beteljesedett és működő kapcsolat nem hoz lázba. Mármint... egyszerűen az van, mindenkinek volt/van/lesz.

Je suis legrosszab barát.

Persze majd magamba nézek, és rájövök, hogy igazából csak egy iriny genya vagyok, egy Grú, egy Szörnyeella de Frász, maga Maleficent...

1 megjegyzés:

  1. Akkor velem bátran beszélgethetsz, nem foglak ilyesmivel untatni :DDD
    A kutya nálunk ma meggyet evett, mert a fiúktól mindig kuncsorog. Anyu meg érdekődőtt, hogy és a te kutyáddal mi van, jól vagytok-e :D Anyu kicsit rákattant a témára :D

    VálaszTörlés