Élek ám, csak hol kamaszkori szerelmemmel töltök pár napot, hol Orfűn képzlem magam továbbra is kamasznak.

Mindent mesélek sorban nemsoká.

Beleszerettem egy blogba. (Egyáltalán miért nem ismertem eddig?)
Holnap korán kell kelnem, pedig szívem szerint a-z-ig elolvasnám most.
First world problems.

Too much tv means egész éjszaka arról álmodtam, hogy egy havas hegytetőn egy sátorban várom a reggelt, és csodálkozom, hogy Erőss Zsolték hogy tudtak itt megfagyni, mikoris tökre nincs hideg. Még a sapkámat is levettem. Jó, hogy árvíz nem volt... Getalife...

Azt meg el is felejtettem, hogy kaptam DÍJAT évmilliókkal ezelőtt k-tól meg LCD-től (ez utóbbin teljesen meghatódtam).
Egyrészt hálás köszönet (én még tényleg sose kaptam ilyet, még a blogolás hőskorában SE), másrészt miután kb ugyanazkat olvassuk, én nem adnám tovább, mert ők már úgyis megkapták. De annyira cukik vagyok :) :*

Amennyire nem érdekel ez a Lola ügy, annyira kezd érdekelni is...

Írnék izgalmasat, de nincs.
A pszichóm se dícsérne meg, mert sokat alszom (túl sokat, ráadásul nem akkor, amikor normális ember ezt tenné - nem éjszaka) és sokat aggódom.
Most éppen egyrészt azon, hogy mi lesz a nyáron, végre egyszer sikerül-e a melóban azt összerakni amit akartunk, nem basznak-e át, nem bukunk-e megint bele (én azt már biztosan nem bírom ki), nem történik-e valami rettenet 2 perccel a vége előtt.

Másrészt meg izgulok az egészégem miatt. Az elmúlt 3 napban már végigzongoráztam a rákos vagyok-tól a csak simán selejtes vagyok-ig minden. Not good. Nyilván semmi bajom, de mi van, ha mégis, és amúgy is aggasztó tüneteken produkálok. Vagyis ugye NEM, pont ez a baj. Értjük, ugye?

De hasznos városlakóként katasztrófaturistáskodtunk tegnap.
Holnapra meg jelentkeztem homokzsákolni a Margitszigetre.

Megtört a jég - vasárnap hazafele menet bekapcsltam az autóban a rádiót. Nem volt ilyen február óta. (aki érti az értékeli).

Szombaton meg sírvaröhögtem. Már hiányzott.